b.aletta

Jelenlegi hely

Ahol a sorsfonalak találkoznak (Kleinheincz Csilla: Ezüstkéz – Ólomerdő 3.)

Szerző b.aletta On the

Kleinheincz Csilla: EzüstkézKleinheincz Csilla Ólomerdő-trilógiájának záró kötete, az Ezüstkéz tovább tágítja a regényekben megismert világot, és lezárja Emese kalandját. A második kötethez, az Üveghegyhez képest egy cselekménydúsabb, pörgősebb regényt kap az olvasó, ahol a korábban feszegetett egyéni és családi problémák folytatódnak és árnyalódnak.

A második kötet új területeket mutatott meg az Ólomerdőhöz képest, az Üveghegy pedig az ember- és tündérvilágon túl egy harmadikat, a túlvilágot is beemeli, ami a sárkányok egyre erőteljesebb szerepeltetése miatt – és születésük történetének ismeretében – nem meglepő. Éppen ezért az Ezüstkéz egyik főtémájává a halál válik, illetve a sors, amelyeket a kötet Emese, Lóna, Firene és Rabonbán által, valamint az Ezüstkézről szóló történetek segítségével mutat be. A második kötet zárlata, amely a világban bekövetkező nagy változások kezdetét jelezte, szintén előkészítette a zárókötetet, hogy az ígéretek, illetve a családi problémák után újabb témára fókuszáljon. Mind az új témát, mind a világ felépítésének komplexitásait jól bontja ki a kötet, konzekvens és hiteles marad a trilógia nyitókötetében ábrázoltakhoz képest.

A három kötet közül talán az Ezüstkéz prózája a legsodróbb: a szerző jó érzékkel találta el a nyelvezetet, a metaforák és hasonlatok a megfelelő helyen és mennyiségben jelennek meg, így a sorok nem válnak giccsessé. Olvasás közben nem csak a történet a fontos, hanem a nyelvi megformáltság is, amit már a regény első bekezdése is sugall. A nyelv és a nyelvezet kiemelt szerepe már a korábbi kötetekben is fontos volt, de inkább az ígéret, a szavak általi tett, valamint a beszélő nevek miatt, és nem a narrációban.

Nem csak a mondatok ízlelgetése volt öröm a kötetben, hanem az ismert népmesék – vagy népmesei elemek – beépítése is. A Fehérlófia történetéből merítő szövegrészek voltak talán a legizgalmasabb epizódok, hiszen ezek a részletek Rabonbánhoz kötődnek. A férfi az Ólomerdőben jelentős szerepet töltött be, az Üveghegyben viszont kevés jelenet jutott neki a családtörténetben. Az Ezüstkéz ezt kompenzálva Rabonbán történetével nyit, és a kötet során a férfi aktívabb szereplőként tér vissza. Mégis, a nyitó sorok után nagyobb, dominánsabb szerepet vártam a karaktertől. A korábbi kötetekben megismertekhez és az Ezüstkézben folyamatosan kibomló részletekhez képest kevés újdonságot tartalmazott. Ennek ellenére élvezet volt olvasni a történetét, de a kötet végétől eltekintve mégis kihasználatlannak éreztem a fejezet által sugallt lehetőségeket.

„Ami alszik, az fel is felébred” (Marjorie Liu – Sana Takeda: Monstress: Fenevad 2. – Vér)

Szerző b.aletta On the

Monstress 2.Volt egy pillanat, amikor majdnem felkiáltottam: cicák, cicák mindenhol! A meglepettségem abból fakadt, hogy a Monstress második része remekül ellenpontozza az oldalak színhasználatát és témáját a következő lapokon. Egy macskákban tobzódó oldal pedig nagyon is elüt az antropomorf lényeket ábrázoló és egy utcai árus köré szövődő jelenettől.

Marjorie Liu és Sana Takeda képregényére eredetileg a grafikája miatt figyeltem fel, ami az első kötet során meghatározó élményt jelentett. Aprólékosan kidolgozott, a képregény kulturális hátterét tükröző motívumvilág jelenik meg a bútorokon, ruhákon, falakon. Valójában mindenen. A második kötet, a Vér még ezen is túllép, képes csavarni a kötet egyébként is gyönyörű ábrázolásán.

A Vér oldalról oldalra játszik az olvasóval: a következő lapon gyakran teljesen új színvilágú képsorokat találhatunk. Ez a különbség a kötet borítóján a formákban is testet ölt, hiszen a baloldalon az épített, mesterséges világ részeit láthatjuk, ezzel szemben jobbra a természet áll. Ahogy a borítón, úgy a kötetben is gyorsan váltakoznak a terek: külső és belső, városi és természetközeli, kihalt és élettel teli, szárazföldi és hajós. Nem csak a helyek és színek erős kontrasztja hoz újat a kötetben, hanem a panelek is belépnek a játékba – akár a szövegbuborék formáját vagy a benne foglalt „nyelvet” tekintve.

A Vér új helyszínekre is elvezeti az olvasót, például egy Isten testébe. Az első kötet szereplői, az apácaboszorkányok csak a dialógusokban jelennek meg, ahogyan az Alkonyudvarhoz tartozó karakterek is. Az utazás ebben a kötetben is meghatározó, az ismeretlen helyszínek pedig új lényeket és rejtélyeket hoznak magukkal. Ennek ellenére olvasóként sokkal otthonosabbá válik a világ. Az a hiányérzet, amely az első kötet során meghatározó volt, feloldódik.

Az utazás nem csak a Monstress világának valós tereiben zajlik, hiszen a képregény belső utazásra is invitálja az olvasót. Az emlékek, azok elvesztése és felbukkanása sokkal meghatározóbb a Vérben, mint az Ébredésben volt. A Vér Maika és a benne élő szörny múltjába vezet vissza, így a világ felfedezése is több szinten zajlik: a jelenben, a múltban, illetve „a nagyra becsült Tam Tam professzor” előadásai által. Az emlékezés előtérbe kerülésével Maika és anyja, Moriko viszonya is árnyalódik. Az anya figurája az előző kötetben a hiány és nosztalgia felől volt meghatározható, míg a Vérben ugyan jelen van ez az érzés Maika részéről, mégis egy negatívabb anyaképet ismerhet meg az olvasó. Nem csak Maika epizódjaiban fontos Moriko, hiszen – egészen más kontextusban – más szereplők is fel-felidézik.

Az emlékezés útjai (Andrzej Sapkowski – Fecske-torony: Vaják 6.)

Szerző b.aletta On the

Andzej Sapkowski: Fecske-toronyAndrzej Sapkowski Vaják-sorozatának hatodik kötete ismét egy új arcát mutatja meg a Witcher-világnak, bár a vaják mesterség végképp a háttérbe szorul. A Fecske-toronyban már nem Geralt, hanem sokkal inkább Ciri a főszereplő, akinek történetét visszatekintések által ismerhetjük meg. A kötet fokozatosan bontja ki, hogy az ötödik, a Tűzkeresztség vége és a hatodik rész első jelenete között mi történt Geralttal, Cirivel és Yenneferrel.

A Fecske-toronyban Ciri utazása megtorpan. A korábbi kötetek során az önkeresés metaforájaként értelmeztem az állandó mozgását, amiben egy hosszú szünet valamiféle változást jelent. Ebben az esetben azt, hogy Ciri már nem a rablóbandához tartozó Falka, hanem ismét vajáklány és Cirilla, Cintra hercegnője.

Geralt esetében az utazásnak még nincs vége, viszont sokkal nyíltabb problémává válik a vajákság kérdése, hiszen már kötetek óta nem ebben a szakmában tevékenykedik. Erre az út folyamán döbben rá. Izgalmas kérdést vet fel, hogy mi történik a férfival a későbbiekben, az út befejeztével, de azt is kíváncsian várom, hogy identitásáról végre meg tudunk-e valamit magától Geraltról, vagy a továbbiakban is csak társai monológjai és Geralt-definíciói által ismerhetjük meg a mutánst.

A Fecske-torony története jóval lassabb és lazább szövésű, mint az előző részé, holott a kötet vaskosabb. A regény nem is a történetre fókuszál, hanem sokkal inkább narrációval kísérletező szöveg. Egyre inkább az a benyomásom, hogy a szerző a narráció módjával nyújt igazán emlékezetest, hiszen mindig kísérletezik, mindig újat mutat, amivel minden egyes kötettel ismét meg tud lepni. Eddig egy-egy kisebb részben vagy fejezetben billentette ki az ismert és megszokott narrációs sémákat. Például kihasználva, hogy a regény szöveg és nem vizuálisan reprezentáló médium, a harmadik részben Ciri kiképzésének egy rövid leírásában az utolsó mondat fedi fel, hogy a lány bekötött szemmel végzi a gyakorlatokat. Vagy a negyedik kötetben egy futárhoz kapcsolódnak a történet szálai, az ő pozíciója által kap képet az olvasó a politikai helyzetről.

Ezekhez képest a hatodik kötet sokkal homogénebb a narrációs kísérletet tekintve, hiszen a legtöbb fejezet elején Ciri jelenét látjuk, aki egy remetének meséli el a történetét. Ahogyan a visszaemlékezés megindul, Sapkowski nem az elbeszélő – Ciri – szempontjából szövi az elbeszélést, hanem egy külső, objektív narrátoréból. Ez nem csupán Ciri visszaemlékezéseit jellemzi, hanem az egész fejezet elbeszélésének lépcsőzetes szerkezetét. Ebből a felépítésből csak néhány fejezet lóg ki: így kap például hangot Triss, Yennefer vagy Geralt.

Tíz éves a Próza Nostra 4. – Revízió

Szerző b.aletta On the

Próza Nostra3 éve jelent meg az első írásom a Próza Nostrán. Valójában ez volt az első recenzióm. 2017 elején Steve megkeresett, hogy írnék-e Scott Hawkins regényéről, Az Égett-hegyi könyvtárról, hiszen korábban szóba került, hogy olvastam és szerettem. A felkérés után újraolvastam a regényt, és április 15-én meg is jelent a szövegem. Ekkor csatlakoztam hivatalosan a Próza Nostra szerkesztőségéhez, amiért nem tudok elég hálás lenni. Rengeteget tanultam az évek során a csapattól az offline és az online projektek során egyaránt. 

10 év hosszú idő – ahogyan Ádám és Steve is írja –, nagy változások történhetnek ezalatt. A Próza Nostra évfordulójának közeledtével pedig adódott a kérdés számomra: vajon az olvasásomban, értelmezésemben mi változott az elmúlt három év hatására? 

Ha egy újraolvasás meghatározta az első posztomat, akkor most, a lap születésnapjához közeledve, különösen aktuálisnak éreztem a visszatekintést, a revíziót. Ismét a kezembe vettem Hawkins regényét, és megírtam róla a második kritikámat a korábbitól teljesen függetlenül. Aztán persze egymás mellé helyeztem őket, hogy lássam mi változott.

A meséket hátrahagyva (Kleinheincz Csilla: Üveghegy ­– Ólomerdő 2.)

Szerző b.aletta On the

Kleinheincz Csilla: ÜveghegyAz Üveghegy egyszerre az Ólomerdő folytatása, és közben valami radikálisan más. A trilógia első részének fantasztikus mesei elemekben bővelkedő, kalandos, akcióorientált világát egy sokkal lassabb, meditatívabb és érzelmesebb történet folytatja, amelyben a mágia ritkábban jut szerephez, de akkor sokkal súlyosabban. Kleinheincz Csilla sorozatának második kötete két kisregényt rejt magában. Az első Lónához, Emese tündér anyjához kötődik szorosabban – ez az “Üveghegy”, amely a kötet címadója –, míg a második, a “Kősárkány” Emesére fókuszál, aki nem találja a helyét a világok közt.

Az első történet ott veszi fel a fonalat, ahol az Ólomerdő elengedte. Emese apja, István meghalt, de az évek óta nem látott Lóna visszatér a lány életébe, és ki akarja szakítani az emberi világból, hogy a Héterdőben éljenek. A kisregény Emese és anyja kapcsolatának alakulását mondja el, illetve a gyászt, amellyel küzdenek. Az “Üveghegy” szembeállítja az emberi és tündéri létet, abból a szempontból, hogy miként viszonyulnak az elmúláshoz. Ezen kulturális különbség által nagyon aprólékosan és pontosan mutatja be kettejük kapcsolatának nehézségeit. Ez persze csak az egyik oka a köztük lévő távolságnak, hiszen Emese az anyjára vetíti a fájdalmát, amit apja elvesztése miatt érez.

Az előző kötetet meghatározó mágia és ígéretek a háttérben maradnak, helyette egy középkorias világban élő, egyedülálló nőt látunk, aki kétkezi munkával próbálja helyrehozni birtokát, így inkább a szereplők jelleme és érzelmi világa dominál a két kisregényben. Ebből fakad, hogy az első kisregényben szinte felejthetővé válik, hogy Lóna tündér, hiszen jóformán csak az elmúláshoz viszonyul másképp. Az érzelmei kimutatásának módja, amely inkább a szociális és kulturális tapasztalataiból fakad – és persze az entszerű bérese –, érzékeltetik, hogy nem ember, vagy legalábbis nem az általunk ismert közegben nőtt fel. A mágia – ami a világok közti különbséget és szabályokat meghatározza – jelentősebben a kisregény végén jelenik meg, de ebben az esetben is a gyásszal, a fájdalommal és a veszteségekkel kapcsolódik össze. Az első részben elsősorban az ígéretek fontossága vezette a mágiát, az Üveghegyben az érzelmi, belső folyamatok tetőpontjaként jelenik meg. A varázslat betörése a regénybe ismét magával hozza azt a rendkívül szabályozott rendszert, ami akár az ígéretek megszegésének árában, akár a sorsfolyó szerepében is benne van – röviden, az individuális tapasztalat helyett a tündérek kiterjedtebb világát, ahol sokkal hangsúlyosabbak a tettek következményei, és szinte hiányzik a szabad döntés lehetősége. A fantasztikus első rész ellenére a kisregények nagyobb részében szinte realisztikus prózát kapunk.

Úttalan utakon (Andrzej Sapkowski – A tűzkeresztség: Vaják 5.)

Szerző b.aletta On the

Andrzej Sapkowski: Vaják 5. – TűzkeresztségA korábbi kötetekhez képest a Vaják ötödik része, A tűzkeresztség sokkal lassabbra és filozofikusabbra sikeredett. Az akciójeleneteket, az események pörgését inkább a tájékoztatás, a vaják-univerzum politikai helyzetének megismerése és tovább szövése vezeti. Andrzej Sapkowski nem csak az olvasókat zárkóztatja fel: a hősök is próbálják összeállítani a kirakós darabjaiból a nagyobb képet.

Háború van, Ciri eltűnt, a mágusok pedig egymás ellen fordultak. Nagyjából így lehetne summázni a negyedik kötet végét. A tűzkeresztség átmeneti regény, amely nem a cselekményével vagy fordulatokkal nyűgözi le az olvasót, inkább az emberi történeteket, az egyének történetét tárja fel. Az egész narratívát kitöltő utazás és keresés nem csak a megtett út, hanem az önismeretet és az egyén fejlődését is allegorizálja.

A korábbi kötetben bekövetkezett változások és új állapotok analizálása az ötödik kötet tétje. A meglepetéseket nélkülözi, sőt meglehetősen kiszámíthatók a történések, így az olvasót főként az hajtja előre, hogy rátaláljon egy csavarra, egy pontra, ahol az elbeszélés kizökken a szinte meditatív, epizodikus pillanatképeiből. Ennek ellenére a regény egyáltalán nem tekinthető sem unalmasnak, sem túlírtnak, hiszen a figyelmet szinte minden pillanatban fenn tudja tartani. A kötet inkább a világ és a karakterek árnyalását segíti elő, így az olvasó otthonosabbá válhat a vaják-univerzumban.

Szinte minden részben megjelenik néhány olyan új karakter, akik a Witcher 3 PC játék szerelmeseinek már ismertek. A tűzkeresztségben ilyen Zoltan Chivay, illetve Regis, akik Geralt társául szegődnek a Ciri utáni kutatásban. A két férfi mellett feltűnik a Milva nevű íjászlány, valamint néhány varázslónő, akiket viszont a játék kártyalapjairól ismerhetnek a gamerek.

A korábbi kötetek során Ciri egyre több és több szerepet kapott a történetfolyamban. A tűzkeresztségben nem folytatódik ez a tendencia, hiszen csak villanásokra tűnik fel, Geralt álmaiban. Ennek ellenére a szerzőnek mégis sikerült újabb rétegeket hozzáadni Ciri karakteréhez, és megmutatnia őt újabb helyzetekben. Emellett Geralttal való kapcsolata is tovább árnyalódik ezzel az elbeszéléstechnikával, hiszen utuk bizonyos mértékben egymás tükörképévé válik az önismeret, a saját út, illetve egymás keresése által.

Szövegek harca (Prae 2017/2. - Trónok harca)

Szerző b.aletta On the

Prae – Trónok harcaNapjainkban a legmarkánsabb sorozatjelenléte talán a Trónok harcának van, így hát nem meglepő, hogy a Prae folyóirat is tollára tűzte ezt a történet-monstrumot. Sok érdekes tanulmánnyal mutattak rá a szerzők, hogy milyen gazdag is Westeros világának értelmezési lehetősége, nézzük is őket közelebbről.

A tanulmányok sorát Keserű József szövege nyitja meg, aki a sorozat népszerűségétől elindulva fejtegeti az opusz poétikáját, melynek talán egyik legérdekesebb pontja, hogy a hősök a regényben miként is viszonyulnak a történelemhez. A másik nagyobb ív a transzmediális történetmondás megvalósulására fókuszál, amelyet nemcsak a tévé- és könyvsorozat szempontjából mutat be, hanem a térképeket, a függelékeket, valamint egy alternatív valóságjátékkal együttesen érzékelteti, hogy a Trónok harca hogyan vált (válik) napjainkra branddé.

Keserű tanulmányát Hegedűs Orsolyáé követi, amely zsánertörténeti megközelítésből igyekszik értelmezni a GoT világát. (Ezen írását A mágia szövedéke című, 2012-es monográfiájában is megtalálhatjuk szinte változatlanul.) Mivel az eredeti, 2012-es szöveg főként a high fantasyt igyekszik bemutatni, így nem meglepő, hogy a beemelt szöveg nagyjából fele foglalkozik G. R. R. Martin világával. De ezek a részek sem változtak sokat a mostani megjelenésben, holott az eredeti óta a történet sokat haladt előre, a tévésorozat előrébb jár a könyvnél (az eredeti megjelenés idején a második évad futott). Sajnos a tanulmány nem számol ezekkel a változásokkal. Egy ponton olvasható (36), hogy a high fantasy esetén gyakran találkozunk előzménykötetekkel, a világot bővítő plusz anyagokkal, viszont a GoT esetén nem hangzik el a tanulmányban, hogy már megjelent magyarul két kötet (A Hét Királyság lovagja és A tűz és jég dala világa), amelyek ezt a világot építik tovább. Olyan, mintha Hegedűs a történet kétirányú működésének (a múlt lassan tárul fel, de újraértelmezi a történéseket) kijelentése esetén elfeledkezne arról, hogy azóta megjelent egy előzménykötet is (A tűz és jég dala világa). A másik dolog, ami jobban szemet szúrt, hogy egy logikai bukfenc is megmaradt a szövegben. Egy helyen Martint az amerikai Tolkienként említi egy idézet alapján, viszont mivel ezek a párhuzamok nincsenek kifejtve, csak a különbségeket hangsúlyozza, az összehasonlítási alap sajnos elvész. Hegedűs remekül érzékelteti a differenciákat, de nem jut el odáig, hogy abban az elméleti keretben, amelyben mozog rámutasson az azonosítás hibás voltára, vagy pedig közös nevezőt találjon számukra azontúl, hogy high fantasyt írnak. E tekintetben olyan, mintha Martin szövege nem a high fantasy jellemzői, hanem Tolkien mentén értelmeződne (noha ezek a különbségek tényleg mutatják az „innovációt”).

Futárok, mágusok, intrikák (Andrzej Sapkowski – A megvetés ideje: Vaják 4.)

Szerző b.aletta On the

Andrzej Sapkowski: Vaják 4. – A megvetés idejeA Vaják-sorozat negyedik kötete, A megvetés ideje, teljesen maga mögött hagyja az első és második kötet novellás történetekből álló szerkezetét, de a harmadik rész lazán összekapcsolódó, nagy időbeli ugrásokból álló fejezetes sturktúráján is túllép. A negyedik könyv jóval kevesebb időt sűrít magába, és többé-kevésbé egyetlen esemény köré szerveződnek a szálak.

Sapkowski már a regény első fejezetében megcsillogtatja tehetségét, hiszen olyan karaktert választ központi figurának, akihez kötődve mesélhet az aktuális politikai helyzetről, valamint a királyok és mágusok között lappangó feszültségről. Annak hála, hogy ez a szereplő egy futár, nemcsak a királyi udvarok kémhálózatába nyerhet betekintést az olvasó, hanem a futár útjain keresztül beléphetnek a történetbe a korábban megismert karakterek. A fejezet főszereplőjévé ez a futár válik, Sapkowski tehetsége pedig abban rejlik, ahogyan ezt a mellékes alakot, a gépezet apró porszemet, érdekessé tudja tenni azáltal, hogy a futárok pozíció-változásán keresztül közvetíti a királyok és varázslók közt fennálló bizalmatlan viszonyt. A korábbi karakterek feltűnését is izgalmas technikával emeli be Sapkowski, hiszen olykor konkrétan megnevezi, máskor pedig csak az olvasó számára felismerhető módon lépteti be őket.

A politikai intrikák már az első fejezetben szerepet kapnak, de az egész kötetben dominánsak maradnak. A megváltozott színterek miatt már Geralt sem bérbakóként jelenik meg, hanem játékosként – még ha akaratlanul is, és az alsóbb szinteken. A fókusz átkerülése nemcsak Geralt vaják létére és a korábbi kötetekben hangsúlyozott semlegességére van hatással, hanem az eddig megismert lények is háttérbe szorulnak, és sokkal inkább a mágusok és tündék kerülnek előtérbe. A tündék és emberek közti csata tovább fajul és sokkal szorosabban összekapcsolódik Emhyr van Emreis, Nilfgaard urának továbbterjeszkedésével. Akár azt is mondhatnánk, hogy a történet kilépett a vajákok szűkös teréből és a világi történésekre vetül a tekintet.

Nemcsak az intrika tekinthető visszatérő elemnek a kötetben, hanem az utazás is. A legerőteljesebben a futár által jelenik meg, viszont a legtöbbször Cirihez kapcsolódik az út-motívum. Egyszerre beszélhetünk róla fizikai és elvontabb síkon. Ciri utazása az otthontalanság, a biztos pont hiányával kapcsolódik össze, amely keresésben csúcsosodik ki: az anyafigura (Yennefer) elhagyása, hogy rátaláljon „apjára”, Geraltra. Ahogyan első nagyobb útja az atomizált családhoz, az otthon felszámolódásához köthető (még Cintrában, ahol nagyanyja mellett élt, ezt az otthont pedig Emhyr seregei pusztították el), úgy itt is ezen értékek hiánya indítja el a történetet (és Cirit). Esetében nemcsak a valóban megtett utat jelképezik a mérföldek, hanem elvontabb értelemben az önismeret, az identitáskeresés jelenik meg az utazás által. Mindezek mellett a felnőtté válásként is értelmezhető az utazás, hiszen a szülőfiguráktól elszakadva kell megtalálnia az utat, és helyt állnia az új közegben.

Ismeretlen terek nyomában (Lőrinczy Judit – Elveszett Gondvána)

Szerző b.aletta On the

Lőrinczy Judit: Elveszett GondvánaAzok közé a szerencsések közé tartozom, akik a megjelenés előtt olvashatták Lőrinczy Judit új regényét, az Elveszett Gondvánát. A gyönyörű borítójú könyv izgalmas témákat feszeget és nagyon fontos kérdéseket tárgyal. Lőrinczy nem válaszol meg mindent, nem feltétlenül nyújt megoldást, de azzal, hogy beemeli ezeket a kérdéseket (például a kisebbség-többség problémája, illetve a társadalmi osztályok közötti szakadék), máris a problémás pontokra irányítja a figyelmet. A szöveg lezárása a regény minden történését és azok értelmezését is felülírja, de egyszerűen megkerülhetetlennek tartom az erről való beszédet, ezért a kritikám végén spoilerekkel együtt tárgyalom a művet, hogy  egy komplexebb nézőpontból is megvizsgálhassam.

A fantasy egyik alapvetése a tér kérdése, Lőrinczy Judit pedig éppen ezzel játszik el. A regény egyik helyszíne egy tartomány, amelyet elhagyva olyan határterületre érkeznek az utazók, amely teljesen más törvények szerint működik. Az idő másként telik, mint a tartományban, a fizikai világ pedig teljesen különböző arcát mutatja a sávban az odaérkezés, majd a visszautazás során. A főhős, Abe Kaledon is ezt a területet kutatja. A történet korántsem ilyen egyszerű, hiszen nemcsak a sáv feltérképezése a cél, hanem megismerjük a tartomány központjának, Sadness Springs városának forrongó hangulatát, ami az emberek és egy különleges képességekkel rendelkező, kisebbségben élő faj (hártyások vagy más néven tintaemberek) ellentétéből fakad.

Nagyon kettős érzéseim voltak a könyv olvasása közben. Több helyen, főleg az első felében túlírtnak éreztem a szöveget, míg a kötet második fele izgalmasra és elgondolkodtatóra sikeredett. A történet egyszerre keltette az alapos felépítettség érzését, miközben parttalan maradt, hiszen az építkezés hosszú ideig nem nyerte el a funkcióját. Sokáig nem jöttem rá, miért lehetett ez a benyomásom. Ahogy egyre többet gondolkoztam rajta, úgy éreztem, egyszerre nagyon sok réteget épít fel a regény, és nem sikerült mindent kellően kidolgozni és szervessé tenni. A sáv és az ott történtek huzamos ideig rejtvényként álltak az olvasó előtt, a feloldásához pedig nem érkezett segítség, hogy rágódni lehessen, variálni a morzsácskákkal, miért is működik úgy a sáv, ahogy. Ez az utolsó egy vagy két fejezetben kiderül, de a magyarázatot hatalmas dózisban kapja az olvasó. Nem mondom, hogy nem üt, mert nagyon is, ám a magyarázatok sporadikusabb adagolása fenntartja a feszültséget a befogadóban. A regény nagy részében inkább csak bejárjuk és megismerjük a tereket, viszont a záráshoz közel a világszabály szinte tézisként tárul az olvasók elé, amelyet retrospektíven alkalmazhatnak a cselekményt mozgató okok feltárására. Viszont kétségkívül Lőrinczy titkolózása az, ami meg tudja rajzolni a regény elején a két tér eltérő működését, hiszen Sadness Springs jól körülhatárolható részei valami állandóságot és kiszámíthatóságot képviselnek a sáv illékony területeivel szemben. Ha ebből a szempontból nézem a hirtelen információáradatot, akkor indokolttá válik ez a szerkesztés. Véleményem szerint bizonyos részek elcsúsztak az információ visszatartása miatt, túl szorosan simultak bele a történetbe. Csak utólag domborodnak ki ezek a jelentős, az egész cselekményt meghatározó csomópontok.

Fantasztikus gyorstalpaló (Hegedűs Orsolya: A mágia szövedéke – Bevezetés a magyar fantasy olvasásába I.)

Szerző b.aletta On the

Hegedűs Orsolya: A mágia szövedékeEz a kötet egy átverés: megtéveszt a borítója és a címe. Kettős érzéseket vált ki: egyszerre kidolgozott és hiányos, felemel, majd csalódást okoz, hogy aztán ismét szárnyaljon. Mintha hullámvasúton ülnénk. De ne rohanjunk ennyire előre.

Hegedűs Orsolya monográfiája,  A mágia szövedéke a Parazita könyvek sorozatban jelent meg, amely populáris irodalommal és kultúrával foglalkozó kiadványegyüttes. A sorozat célja, hogy periférikus műfajokat és tematikákat térképezzen fel esztétikai, történeti és médiumközi szempontok szerint. Már jelent meg kötet sci-firől, cyberpunkról, krimiről, Philip K. Dickről, valamint vámpírizmusról is; Hegedűs fantasy-irodalomról szóló 2012-es kötete a nyolcadik kiadványuk.

Ránézésre egyszerű koncepcióval dolgozik a borító: a mágia gyakran asszociálódik fényjelenséggel, amely a képen is megjelenik. Közelebbről megnézve a grafikát talán egy sci-fi kötet képzetét kelti a fémes vezetékháló miatt, hiszen a fantasyvel kapcsolatban inkább egy high-tech, tudományos világot elvető (feudális) univerzum koncepciója él a fejekben. Ebből kifolyólag nem találom szerencsésnek a választást, hiszen nem az archetipikus képzetekre épít, amely fontos lenne az elemzett művek fényében is. Ha a címmel együtt értelmezzük a borítót, akkor a korábban említett fény-mágia asszociáció és a szövedék, hálószerűség valamennyire mégiscsak visszatükröződik az olvasó felé.

A főcím, A mágia szövedéke egy fantasy regényt idéz meg, viszont az alcím jelzi a kötet valódi tartalmát: Bevezetés a magyar fantasy olvasásába I. (igen, jól látjuk, az első rész, amire később még visszatérek). Hegedűs a hazai fantasy-irodalomból mazsolázva mutatja be a műfaj négy alzsánerét. Ha csak a tartalomjegyzékre tekintünk, már akkor rendkívül izgalmasnak látszik a módszer, hiszen az általános zsánerleírás után világirodalmi példák teszik szemléletesebbé az elméleti keretet, majd hazai vizekre evez a szerző, és általuk igyekszik artikulálni a műfaji sajátosságokat. Az elméleti keret rendkívül széles skálán mozog remek szakirodalom használatával, amelyeket Hegedűs egyszerűen, világosan tár az olvasók elé. A világirodalmi példák megvilágítják a teoretikus részt, de a lényegnél, a kötet tétjénél szétcsúszik. A magyar művek nincsenek kellőképpen párhuzamba állítva az elméleti résszel, többször is olyan érzést keltenek, mintha regénykivontatokat olvasnánk. Holott rengeteg remek interpretációs útvonalat nyit meg a szerző, de mintha félne végigmenni rajtuk. Kétségkívül szükség van a cselekmény ismertetésére, de talán nem ilyen mértékű reflektálatlansággal egybekötve. Bizonyos motívumok asszociációkat váltanak ki a szerzőből (és természetesen az olvasóból is, ha egy gyűrű kiemelt motivikus jelentőségéről olvas), de Hegedűs nem mindig teszi kellően motiválttá a kapcsolatukat, amelyet a betöltött szerepek részletes(ebb) összehasonlításával könnyedén pótolhatna.

Oldalak