b.aletta

Andrzej Sapkowski elsősorban a Vaják-sorozatáról ismert a hazai közönség számára, 2020-ban viszont egy új szériával, a Huszita-trilógia első részével mutatkozott be a Gabo kiadó jóvoltából. A Narrenturm – Bolondok tornya egy eredetileg 2002-ben megjelent történelmi fantasysorozat első része, ami 1425-be kalauzolja az olvasót. 

Előrebocsátom, hogy történelmi regényként számomra talán kevésbé érdekes a kötet. Ennek egyik fő oka, hogy nem ismerem olyan átfogóan a korabeli eseményeket és személyeket, ahogyan Sapkowksi sorjázza azokat – és mégsem csünghetek a keresőn néhány oldalanként egy közel 600 oldalas regény esetében –, ezért a fiktív és történelmi személyek közti határ elmosódott az olvasás során. Másrészt, a huszita háború inkább háttérként és nem központi cselekményként jelenik meg, sokszor mintha csak a vallási eszmefuttatások alibijeként szolgálna. A Narrenturmot mindezek miatt inkább a történet során a háttérben lappangó fantasy kódjai mentén olvastam, amelyek ritkán, de akkor jelentőségteljesen jutnak felszínre.

A regény egyik legizgalmas része a fejezetek felütése. A jól ismert számozott címek mellett egy rövid összefoglaló is megelőzi a történéseket, amivel elég ritkán találkozhatunk a kortárs fantasztikus irodalomban. Mivel Sapkowskit a Vaják-könyvek során az irodalmi hagyományra reflektáló szerzőként ismertem meg, így talán nem meglepő, hogy ez a szerkesztés is játék, ami az újkori irodalmat idézi meg, ahol egy-egy fejezet címéhez gyakran rövid kivonat is tartozik, ezzel előrevetítve a történéseket. Sapkowskinál ezek az összefoglalók inkább kiegészítik, olykor kommentálják a fejezetet, de a cselekményre csak halványan utalnak.

A regény története lassan hömpölyög – valójában nem sokkal több a sztori, mint amit a fülszöveg is elárul –, a fejezetek szinte mindig ugyanazt a sémát kínálják: a Prágában orvoslást és mágiát tanult főszereplő, Reynevan bajba kerül az aktuális társaival, aztán egy ismerős segítségével kimászik a csávából, majd miután gyors búcsút int az újonnan szerzett vagy korábbi ismerősnek, ismét találkoznak. Ez ugyancsak felidézi az olyan pikareszk műveket, mint például a Candide, a Don Quijote vagy a Gulliver utazásai, amelyeknek ugyancsak az utazás és kalandok sora határozza meg a cselekményét. A fejezetek hasonlósága mellett a történet egy másik ismétlődő eleme, hogy Reynevan fut egy nő után, aki vagy az aktuális szerelme, vagy csak távolról emlékezteti a szeretett nőre a fiút. A szerző ezt az egysíkúságot az elmésnek, pikírtnek szánt dialógusokkal és vallási, morális vagy egyéb eszmefuttatásokkal próbálja ellensúlyozni – ami egyébként a Vajákra is jellemző –, viszont itt hiányzik a természetesség, így gyakran kínossá válnak ezek a szöveghelyek.

Mielőtt kinyitom a Monstresst, sosem tudom, hogy pontosan mivel kezdődik az újabb kötet – erőszakkal, múltidézéssel vagy valami aranyossal –, de az biztos, hogy nagyon esztétikus és átgondolt lesz. A negyedik, A kiválasztott című gyűjtemény a 19. fejezettel kezdődik, amelynek bal oldalon látható címlapján a páncél, fémszerkezet, fegyver kerül a fókuszba a szereplők ruházata és tárgyai révén, míg a jobb oldali első, egész oldalas panel a csecsemő Kippát, a kisrókát ábrázolja. Az erőszak jelképei és a gyermek ártatlansága erős ellentétet képez az oldalpáron, ami megalapozza az egész kötet hangulatát, hiszen a harc és szülő-gyermek viszony a kötet fő tematikája. Sana Takeda és Marjorie Liu duója nemcsak az első oldalakat tervezi meg részletesen a hatás érdekében, hanem az egész kötetet áthatja az aprólékos kidolgozás.

A negyedik kötet ismét új történetszálakat és titkokat hoz, ami kissé sematizálttá teszi a kötetet, hasonlóan épül fel, mint a korábbiak. Az első fejezetben Kippa kap nagy jelentőséget. Eddig a cuki útitárs volt, aki gyermekből felnőtté kezdett válni, viszont a nyitó oldalak új megvilágításba helyezik a kisróka szerepét a történetben, érezhetően fontosabb figura. A történetbe aktívan belép Maika apja is, akivel meglehetősen problémás a főszereplő kapcsolata. A narratív ismétlődés ellenére mégis izgalmas a kötet, ami megint csak a vizualitásból fakad. Sana Takeda aprólékosan megtervezett paneljei rengeteg apró pluszinformációt kódolnak. Az egyik legszembetűnőbb, amikor Kippa egy régi barlangba kerül. A falat rajzok borítják, amelyek olyanok, mintha egy próféciát ábrázolnának: a Monstress főbb szereplői jól dekódolhatóak ezeken a képeken. A másik eset egy hálószoba-jelenetet mutat be, ahol első ránézésre a hasonlóság miatt Maika és nagynénje könnyen összetéveszthetővé válik. Az apróbb testi jegyek – konkrétan az eltérő sebek – segítenek elkülöníteni, hogy melyik panelen ki látható. Itt a szöveg helyett a vizualitás veszi át a mesélés szerepét és a szereplők érzéseinek megismerését.

A vizualitás másik érdekes aspektusa, hogy nem enged a világ minden pontjához hozzáférést a befogadó számára. Akadnak olyan panelek, amelyeken az olvasó számára ismeretlen, fiktív írás jelenik meg, csak sejtései lehetnek, hogy mit jelentenek. A fejezetek végén található Tam Tam professzor-féle informatív blokkok – amelyek ebben a kötetben már nincsenek minden fejezetben – éppen ellenkező funkcióval bírnak. Szinte bevarrják az olvasót azzal, hogy az idős macskaprofesszor a cicáinak beszél, akik háttal vannak az olvasónak, így a befogadó szinte eggyé válik az előadás hallgatóságával. A tudást gyűjtő kiscicák más szempontból is az olvasó pozícióját képviselik. A Tam Tam professzorhoz kötődő oldalak gyakran valamilyen vizuális tartalmat ábrázoltak már a korábbi könyvekben is (például plakátot, térképet, rajzot, könyvet), amit nemcsak az olvasó, de a képregény figurái is néztek és értelmeztek, akárcsak a befogadó. Ebben a kötetben a Sámáncsászárnő hagyományos ábrázolástól való eltérésének dekódolása történik meg az előadás keretében, egy másikban pedig egy szörnyekről szóló könyv oldalaiba nyerhetünk betekintést. Az utóbbi szövegének szervezőereje a mi és a másik retorikára épül, ahol a macskák jelentik a másságot. Olvasóként azért is érdekes ez a rész, mert a macskák olvassák az emberek által írt szöveget, vagyis a másiknak tartott csoport önmagáról olvas egy eltérő szűrőn keresztül. Másrészt azért is érdemel figyelmet, mert bár más viszony jelenik meg a cicákhoz, mint a kultúránkban, mégis felismerhetünk mémesedett megközelítéseket: „A Macska veszedelmes csábító, óvakodjunk nagy szemüktől, amellyel állítólag hipnotizálni képesek egyes legyengült Embereket.”

Vannak könyvek, amelyek a megjelenés előtt rengeteg műfaji, tematikus címkét kapnak. Ezek vagy segítenek abban, hogy az olvasók könnyebben felfedezzék a terméket a piacon, vagy félrevezetik a közönséget. Az utóbbi kétélű fegyver: okozhat csalódást és meglepetést. Tamsyn Muir első, eredetileg 2019-ben megjelent regénye, a Gideon, a Kilencedik talán kevésbé találkozik azokkal a címkékkel, amelyek pozícionáljak a piacon. LMBTQ? Részben, bár a téma kedvelőinek csalódást fog okozni. Sci-fi? A történet környezete, díszlete igen, viszont a cselekményt tekintve nem. Ami valóban érvényesül a címkék közül, az a fantasy és a nekromanták. Muir regénye olyan, akár a főhőse. Ahogyan a koponyasmink alatt és az eljátszott rítusok marketingje ellenére Gideon közel sem egy rideg vagy szektás személyiség, úgy a regény sem igazán tekinthető sci-finek vagy LMBTQ-nak.

A regényben kilenc Ház van, Gideon pedig annak a Kilencediknek a tagja, amely sokkal elzártabb, konzervatívabb és hagyománytisztelőbb a vallásából adódóan. A Házak különböző erősségekkel, eltérő nekromantaképességekkel rendelkeznek – a Kilencedik nekromantája, Harrowhark Nonagesimus apró csontokból tud csontvázakat növeszteni. A sztori a Kilencedik Ház bolygóján indul, megismerjük a két főszereplőt és a versengő, viszálykodó kapcsolatukat. A regény fokozatosan vezet be a Ház hierarchiájának és a nekromanta pozíció megismerésébe. Ez a bonyodalom kibontakozásával válik hasznossá, hiszen hirtelen nem egy, hanem hét további, hasonló felépítésű Házzal találkozhat az olvasó. Mindből két-két szereplőt ismerhetünk meg: egy nekromantát és a lovagját. A Kilencediknél ez Harrow és Gideon, Az Első, de esetükben a két szereplő dominanciája nem érvényesül, hiszen ez a Császár Háza, ami a többi fölött áll. 

A cselekmény lényegében a körül forog, hogy a Házak egy új, a Császár elitjeit jelképező Lyctor pozíciót szeretnének elnyerni, amelyért bizony meg kell dolgozniuk. A versengés során néhányan az életüket vesztik, ami elindít egy krimire emlékeztető szálat. Bár a nyomozásnak is van szerepe a történetben, de inkább a versenyszellem hajtja a szereplőket, nem pedig az elkövető megtalálása. A műfaj kódjainak beemelése is mutatja, hogy Muir játszik a különböző zsánerekkel és trendi témákkal. Viszont ahelyett, hogy kategóriákba sorolnánk, miszerint ez a kötet krimi, sci-fi, LMBTQ vagy fantasy tizen-, huszonéves szereplőkkel – ami a YA- vagy NA-hagyományt felidézheti – inkább hibrid, szinkretikus műként érdemes tekinteni rá, ahol különböző műfajok motívumai érvényesülnek.

Folytatjuk a Prae 2020/4-es, spekulatív fikciót tematizáló lapszámának szemléjét. Az első rész itt olvasható.

A szám negyedik blokkja elméleti szövegeket tartalmaz. Szép Eszter A fantasy újragondolása és a sebezhetőség etikája Ursula K. Le Guin Szigetvilág-ciklusában című tanulmányában főként az Atuan sírjára és a Tehanura fókuszál. A szerző Ged és Tenar alakjával kapcsolatban vizsgálja a sebezhetőség kérdését, amit egyrészt a fantasy alapfogalmainak újragondolása, másrészt a feminizmus felől közelít meg. A konklúzió szerint „A regényben is ábrázolt etikai találkozás egymás sebezhetőségének kölcsönös el- és felismerésével kezdődik.” (90)

Takács Gábor a Dűne ökológiai olvasatát kínálja A Dűne az ökokrízis korában című szövegében. Takács egyik kiindulópontja, hogy időről-időre átértelmeződik egy-egy mű az adott kor szellemi irányzatai alapján. Ez a Dűne esetében az ökokrízis kérdésének hangsúlyossá válását jelenti, amely Herbert intenciói szerint egyébként is fontos része a regénynek. Ezt jelzi az is, hogy „Herbert a címmel a Dűne/Arrakis világát helyezte a középpontba.” (94)

Novák Zsófia a Black Mirror egyik epizódját értelmezi a felügyelet és megfigyelési kapitalizmus kérdése felől. A Rekviem egy fényes jövőért (Felügyelet, megfigyelés és menedék a Fifteen Million Meritsben) azt a részt interpretálja, amelyben az emberek egyedüli kitörési lehetősége a mindennapos energiageneráló biciklizésből, ha egy tehetségkutató műsorban új lehetőséget kapnak. Novák a nő mint vágytárgy; az igazi és a művi; a szűz és szexualizált, abjekt nő kérdése felől fejti fel, hogy a megfigyelési kapitalizmus – amelynek a szubjektum egyszerre terméke és elállítója – miként működteti az epizód világát, hogyan tartja fent a megfigyelés a társadalom feletti kontrollt.

A következő nagyobb egységben ismét novellák és versek olvashatók. Tatár Sándor, Baka L. Patrik is lírát közölt a számban, ahogyan Lukács Bence is, aki egy roswelli ufófesztiválról ír. Nyerges Gábor Ádám Álmodik a magyar című prózája számomra az egyik legemlékezetesebb szöveg volt – olyan sírva vigadós. A novella egy jövőbe helyezett szatíra a mai magyar politikai közéletről és kommunikációról, a cselekmény helyett pedig a közbeszéd egyes rétegeinek bevett frázisaira épül a szöveg. Az olvasó az Intergalaktikus Magyar Állam űrkérdéseibe nyerhet betekintést: van itt „Csaba Királyfi 2-es magyar űrcirkáló”, új Trianon, elnyomó brüsszeli kvóta, Julianus Barát Program, Új Levédia és persze „építik az univerzum (!) legnagyobb stadionját.” (117)

Mondhatnánk, hogy ne a borító alapján ítéljünk meg egy könyvet vagy folyóiratot, mégis az első tapasztalatot jelenti a kiadvánnyal. A Prae lapszámai esetében ez a találkozás – eddig Bihari Eszternek, most Szalay Miklósnak köszönhetően – mindig örömteli: a 2020/4-es, spekulatív fikcióról szóló tematikus szám már az attraktív borítójával is illeszkedik a beltartalomhoz. Nemcsak a borító, a tanulmányok és az esszék kötődnek a fantasztikus irodalomhoz, hanem a publikált prózák és versek is. Ebből a szempontból egy színes válogatásról van szó, hiszen a spekulatív fikció olvasói számára jól ismert nevek mellett több szépíró is megjelenik, így az általában különböző kánonokba sorolt szerzők közötti határvonal elmosódik.

A szám hat nagyobb egységből áll, az elsőben versek és novellák kapnak helyet. Kerber Balázs versének, a Kardnyelvnek a motívumai a középkori kultúrából merítő fantasy hagyományához kapcsolódnak, míg Németh Zoltán a Cala Spinoza című versében egy különös szexualitást mutat be. 

Mécs Anna novellája, A kislányunk arca a rövid terjedelme ellenére is kompakt, egész, és több kritikát is megfogalmaz a társadalommal szemben. A történet szerint a média elől el akarja rejteni egy sztárpár a leendő gyermekét, amihez olyan új utat keresnek, amivel meg tudják óvni: arc nélkül születik a bébi. Mindez persze új utat jelent a testkép és az ideológiák esetében is, amit Mécs jól érzékeltet az eszmék popularizálódása által: az arc helyett hogyan válik egy másik testrész a body shaming célkeresztjévé, hogyan lesz a feminizmus kedvence az arc nélküli gyermek.

Bevallom, Brandon Hackett-től több novellát olvastam, mint regényt, viszont a rövidprózáival jobban meggyőzött. A Sosem hal már meg egy klasszikus ötletre épít, a narratívájában sincs sok fordulat, viszont a szöveg feszes, jól adagolja az érzelmeket, jó ütemben ugrik az időben. A történet szerint lehetséges a mesterségesen meghosszabbított élet, és az ember a hosszú létezésen túl más eredményeket is elér: újabb és újabb bolygókra jut el. A korábban ismeretlen planéták nemcsak gazdaságilag jelentenek új terepet, hanem az ember halhatatlansága és folyamatos terjeszkedése révén a humán evolúció folytatása és divergenciája is láthatóvá válik.

A Monstress-sorozat harmadik részéről, a Rejtekről ugyanaz jut először eszembe, mint az első kettőről: Marjorie Liu és Sana Takeda képregénye egy vizuális élmény. A pasztellszínek, az emberi és állati testrészek keveredése, az aprólékosan kidolgozott és a kultúrát tükröző belső terek és tárgyak az ismerősség érzetét keltik. A paneleken felerősödő steampunk elemek viszont azt sugallják, hogy Maikával együtt új helyszínre ér az olvasó.

Maika és útitársai Pontosba érkeznek, a város jelentősége pedig abban áll, hogy a korábbi háború során a védőpajzsa által menedéket tudott biztosítani a menekülteknek. Maikára hárul a feladat, hogy ismét mozgásba hozza a szerkezetet, viszont a felkészületlensége miatt elrontja, így a Sámáncsászárnő városban található laborjába kell mennie az új alkatrészért. Mindeközben Pontost támadják, és összecsapás alakul ki.

A történet kevésbé érdekes, bár ez nem jelenti azt, hogy ne lett volna jó a kötet. Inkább arról van szó, hogy a megismert karakterek személyiségfejlődése, egymáshoz való viszonya egészen más a Rejtekben. Maika például szelídebbé válik, az érzései valamivel nyíltabban mutatkoznak meg. A kis rókafigura, Kippa már nem egy félős, oltalomra váró kölyök, hanem éppen ellenkezőleg, bátran kiáll a sajátjaiért, és keresi, hogyan tud tenni értük. Mindez vizuálisan is jól leképződik, hiszen nem bújik mások háta mögé védelmet remélve, hanem aktív szereplőként keresi, hogyan tudja biztosítani a fajtája túlélését. Kippa tevékenyebb szereplése a rókanép helyzetébe is betekintést enged, viszont újabb rejtélyeket hoz magával a története. Mindez másik útitársukkal, a nekomantákhoz tartozó Rennel is összekapcsolódik, aki a mindentudó tanácsadó helyett ugyancsak új pozícióba kerül. Míg Kippa által a rókák társadalmából láthattunk életképeket, addig Ren a nekomanták irányába nyitott meg egy új, kérdésekkel teli szálat.

Rég voltam ennyire csalódott egy regényt elolvasva. Andrzej Sapkowski minden egyes kötettel mutatott valami újat, amit aztán az egész regényben a végletekig kihasznált és forgatott, így annak ellenére, hogy a történet színvonala részről részre esett, mégis izgalmas maradt. A sorozatban a szláv mitológia is fokozatosan a háttérbe szorult a kelta és angolszász kultúra előtérbe kerülésével. A hetedik kötetre csúcsosodott ki a történet gyengesége és a folklór forrásának megváltozása, de a legszomorúbb, hogy ebben a szövegben semmi nem maradt az előző részek invencióiból. Egy hosszú, unalmas, inkoherens lezárásszerűséget kap az olvasó, ahol a kötetek során felvetett társadalmi, kulturális kérdések eltűnnek. Mintha nem lett volna az előző hat kötet, ami megalapozott egy világot és egy világ problémáit. A Vaják hetedik része, A tó úrnője egy szinte szokványos fantasy lett: vannak a jók és vannak a rosszak.

Néhány résznél azért még átüt Sapkowski zsenije, és felvillan a lehetőség, hogy ismét fejest ugorhatunk a szláv folklórba, a keserédes, vajákok lakta világba. Ilyenek a Toussaint-ban játszódó jelenetek, amelyek szinte maradéktalanul kiválóak. Vagy kezdetben a Merlin-mondakör beemelése is izgalmas, de hamar elfárad, a kötet felénél eltűnik, aztán a zárlatban szinte súlytalanul ismét előkerül. Mintha a szerző nem tudott volna mit kezdeni az ötlettel, egyszerűen csak kifújt a szál, igazi elvarrást sem kapott, helyette terjengős háborús fejezetek sorjáztak, amikben Sapkowski már semmi újat nem tudott mutatni, sőt, valójában visszalépést láthatunk bennük.

A kiemelt két szál már a kötet elején feltűnik, és éppen ezért ígéretesen indul a kötet. Az olvasó gyorsan bevonódik, gondolkodik, nyomoz, hogy pontosan mik is ezek az új irányok. A Toussaint-i szál kerek, szépen lezárt, bár az unalmasabb pillanatokban a gondolat vissza-visszatér az olvasás során a királyi udvarba a korábban megismert szereplőkhöz. Ezzel szemben a Merlin-mondakörre épülő felületes zárlatot kapó szál több figyelmet érdemelt volna a narrációja és a kérdésfelvetései miatt. Az alaphelyzet szerint – és a kötet is erre építve kezdődik – Nimuéhoz egy álomlátó varázslónő érkezik, akivel együtt próbálják megfejteni Ciri igazi legendáját, a valós eseményeket. A valóság és a fikció, a monda és a történelem, illetve a győztesek által írt narratívák kérdésével játszik el ez a rész, amelynek a pikantériáját az adja, hogy számunkra ismert népcsoportokra hivatkozik a szöveg, mint például a szászok, piktek, írek. Utólag izgalmassá teszi a hatodik kötet mottóit, ahol már nem csak a regény világának fiktív könyveinek idézetei állnak, hanem Sapkowski létező munkákból is átemelt részeket.

„A mainstream pornó egy utópia, egy szélsőséges fantáziakép, amely a szexualitás energiájának féktelen ábrázolását vizionálja” (141) – írja Tóth Zoltán János a Hardcore pornófilm a hálózati kultúrában című doktori disszertációjában. Az idézet magába sűríti a kötet egyik célját, amely a hardcore pornó kortárs formájának társadalmi-kulturális kontextualizálására, valamint kapcsolatainak bemutatására fókuszál. A másik kulcsfontosságú részre a kötet címe mutat rá, hiszen világosan kijelöli a kortárs pornót, vagyis a netpornót vizsgálati korpuszként – és ezzel együtt a zsáner történeti áttekintését is sugallja.

Tóth 2013-ban szerezte meg doktori fokozatát, munkája viszont 2019-ben jelent meg a Műút-könyvek sorozatában. A két dátum azért is fontos, mert a Hardcore pornó… elő-, illetve utószójának hiányában (a kötetben többször is ismételt) „az utóbbi tíz évben” időmeghatározás kissé problematikussá válik, hiszen nem tisztázott, hogy 2013-hoz vagy ’19-hez viszonyítva jelöli ki az áttekintést. Ennek ellenére egy komplex, jól követhető munkáról van szó, amely nem csak a filmelméletben, filmtörténetben jártas olvasók figyelmére tarthat számot, hanem a kortárs kulturális jelenségek után érdeklődőkére is. 

A kötet sokrétű, több szempontból értelmezi a pornót, külön figyelve a filmtörténeti, a kortárs és az analógiát mutató jelenségek kontextusára. Az alapvető és legfontosabb filmes szakszövegek, elméletek, gondolkodók, terminusok által közelíti meg Tóth a műfajt, és emiatt szinte tankönyvszerűnek tűnhet a kötet. Éppen ezért az olvasás során egyfajta ritmus alakult ki: amikor valamilyen megközelítéssel kapcsolatban felmerült, hogy érinti-e a kötet, gyakran néhány oldallal később meghatározóvá vált a vizsgálatban.

A Hardcore pornófilm… a műfajelméleti megközelítések és a történeti áttekintés után a netpornó vizsgálatára koncentrál. A bevezető fejezetek több irányból közelítenek, de mivel egyszerre kellene az olvasó rendelkezésére állnia több információnak az összefüggések megértéséhez, így a munka első harmada kissé strukturálatlannak hat a gyakori – bár összeköttetést teremtő – önismétlések miatt. Pozitív, hogy a bevezető fejezetek egyikében egy rövid szemle erejéig kitér a magyar nyelvű szakirodalmi megjelenésekre is, amivel segíti a hazai publikációkhoz való hozzáférést, hiszen a porn studies ritkán jelenik meg a magyar diskurzusban.

A testrablók éjszakája úgy indul, ahogy egy nyugis, lazulós nyári nap: fagyizással a vízparton. Bartók Imre gyerekkönyve ebből a nyugodtnak látszó epizódból mozdít el a furcsaságok felé, amelyet Bán Sarolta fotómanipulációi csak tovább erősítenek.

A kötet címe alapján a történetről gyorsan képet kaphat az olvasó, hiszen megidézi A testrablók támadása című filmet, viszont Bartóknál egy ökológiai kérdéssel kapcsolódik össze a testrablók megjelenése. Az alapkonfliktus szerint az iskolában furcsa pirulát kapnak a gyerekek és a tanárok, majd különös, életidegen személyiségük lesz. A történet előrehaladtával kiderül, hogy a „testrablók” vették fel az alakjukat, hogy beilleszkedjenek a helyiek közé, és új, otthonos, életteret alakítsanak ki az inváziójuk során – ha már a sajátjuk lakhatatlan. Ezek a kapcsolatok, valamint a lovecrafti utalás is összekacsintás a felnőtt olvasókkal, míg a gyerekek számára tartogat fordulatokat és tanulságot a cselekmény. 

A kötet remekül egyensúlyozik akár a történetről, szereplőkről vagy vizualitásról van szó. A testrablók éjszakáját mégis az utóbbi uralja. A könyvet kinyitva két üres, fekete oldalt láthatunk, ami remekül előrevetíti a kötet legdominánsabb árnyalatát. Tovább lapozva, a címoldalon a filmek korhatár-besorolásából ismert sárga karika jelzi az életkori ajánlást. Izgalmas, ahogy párbeszédet alakít ki a filmre utaló címmel, valamint a kötet narratív fordulataival és a szereplők filmes sémákat követő gondolkodásával. Persze nem csak a filmekkel teremt kapcsolatot a kötet, hanem a Tea Kiadó egy másik kiadványával, Kele Fodor Ákos remek kötetével, A szív vége – Cigány Újmesékkel is. Kele Fodor könyve is erősen épít a vizualitásra, szintén Bán Sarolta fotómanipulációinak segítségével, sőt, a szemfüles olvasóknak az is feltűnhet, hogy bizonyos képek, képrészletek mindkettőben megtalálhatók.

Az illusztrációk a leggyakrabban hármas struktúrában jelennek meg, először egy kis, marginális rész látszik, lapozva pedig a két oldalt betöltő teljes képpel, majd az újabb páros oldalon ismét egy kivágattal találkozhatunk. Nagyon izgalmas ez a megoldás, hiszen az adott jelenet felvezetését, hangulatát remekül megteremtik a képrészletek, majd ezek után szinte rászakad az olvasóra a rengeteg vizuális információ. Ennek egyik legfőbb oka, hogy apró törések érzékelhetők a képen, ami az elemek különbözőségéből fakad: finom feszültség jelenik meg a háttér és az emberi alakok ruházata, testtartása között. Ez a megoldás remekül illeszkedik a történethez is, hiszen a furcsaság a legfőbb mozgatórugója: a tóparton egy különös „frizbi” jelenik meg; az iskolában ismeretlen pirulákat osztogat az igazgató; az elevenség pedig eltűnik az emberekből.

Mindhárom Witcher-képregény más-más dolog miatt vált számomra emlékezetessé: Az elátkozottak háza a panelek hátterébe kódolt történetmondással, a Rókagyermek az üzenetével és morális kérdéseivel, míg a Varjak átka a Vaják-univerzum újrafelhasználásával és az erőteljes befejezésével. Bátran állíthatom, hogy a Witcher képregény közül eddig a Varjak átka sikerült a legjobban.

Jellemző Sapkowskira és a játékokra, hogy jól ismert történeteket emelnek be, és dolgoznak újra – vagy csak utalnak rájuk. A legszembeszökőbb a mesék kiforgatása, de a játékban előbukkan easter eggként Stephenie Meyer Alkonyata, a Trónok harca, a Harry Potter, a Skyrim – hogy csak néhány dolgot emeljek ki. A Varjak átka is ezt az újrahasznosító, dekonstruáló és tovább árnyaló történetszerkesztési elvet követi, viszont itt a saját univerzumából merít. Talán ez a kötet ötvözi eddig a legjobban a játékok és Sapkowski regényeit. A képregényrajzoló a történet jelenében a szereplőket a harmadik Witcher játékból megismert ábrázolás szerint jeleníti meg. Ezzel szemben Geralt visszaemlékezés-folyama, ami Az utolsó kívánság című, első Vaják-kötet nyitónovellájából merít, azt a videót veszi alapul a vizuális jegyekhez, amit a játékkészítők az első Witcher játékhoz készítettek a novella harci jelenetéből. Éppen ezért a visszatekintések más külsővel ábrázolják Geraltot. A könyvek és a játékok mellett az egyik korábbi képregényre is utalást tesz – a Rókagyermekre –, hiszen a kötet troll-epizódjához hasonló jelenettel nyit a Varjak átka is.

A képregényben Geralt és Ciri együtt utaznak, több kis megbízást oldanak meg, melyek nagyon jó ütemben, csak néhány képkockában – jelzésszerűen – bukkannak fel. Ezek a kvázi epizódok megteremtik a történet alaphangulatát, viszont a főcselekményhez nem igazán kapcsolódnak. A történet fókusza egy nagyobb megbízást mutat be, hiszen Geraltot és Cirit egy striga likvidálására fogadják fel. Ez a lény jelenti a kapcsolódási pontot Az utolsó kívánság novellájához, hiszen a történet szerint a vizímai király lánya egy átok miatt strigává változott, de Geralt sikeresen visszaváltoztatta. A korábbi eseményeket bemutató képkockák nem csak a karakterábrázolás különbségeivel határolódnak el a jelentől, hanem színviláguk is jelzi az időbeli ugrást, mintha az olvasó színes üvegen keresztül látná. Az erős érzelmi töltet hangsúlyozása miatt és más szereplők visszaemlékezésénél is gyakran ehhez hasonló, egy szín dominanciájára épülő panelek teszik érzékletesebbé az elbeszélést a statikus és dinamikus beállítások használata mellett.