Art Spiegelman

Art Spiegelman Maus című képregénye kultikussá vált az évek folyamán. Rengeteg méltatást kapott az olvasók és a kritika részéről is. Kétségkívül nagyon fontos képregény, amely rengeteg dologról mesél egyszerre: a holokausztról, az apa-fiú kapcsolatról, az alkotásról, traumáról és (generációs) bűntudatról. Mivel sokan írtak a kötetről, csak néhány gondolatomat osztom meg róla.

A Maus önéletrajzi ihletésű képregény, amelyben Art Spiegelman az apja, Vladek élettörténetét rajzolta meg a férfi visszaemlékezései alapján. A szerző nemcsak a világháború idejét ábrázolta, hanem az anyaggyűjtés fázisát is. A kétirányú elbeszélés által betekintést nyerhetünk az apa „jelenébe”, így láthatjuk, hogy a háború milyen hatást gyakorolt rá. Például az állandó zsugorisága, spórolása több komikus helyzetet eredményez – mint amikor az el nem fogyasztott élelmiszerek maradékát vissza akarja váltani a boltban –, és olykor olyan, mintha a zsugori zsidó alakját figurázná ki, holott valójában a háború alatti nélkülözés miatt alakult ki ez a szokása.

Elborzasztók azok a panelek, amelyek Spiegelman apjának visszaemlékezéséből keletkeztek, de számomra mégsem a már tudott, többször bemutatott történelmi események az igazán megrázók – és meglátásom szerint nem is ez a képregény valós tétje –, hanem az, ahogyan egy ember megváltozik a háború hatására. Az, ahogyan az élethez (és ételhez) való viszonya átalakul. Az, ahogyan a háborút át nem élő generáció próbálja megérteni a holokausztot és túlélőit, és az, hogy ez milyen bűntudatot okoz nekik. Röviden, az én olvasatomban a Maus tétje, fontossága és hatása a háború traumájának feldolgozásában rejlik.

A képregény egyszerre tematizálja a veszteségeket – a háború ideje, egy elhunyt testvér árnyéka, az édesanya, majd az apa elvesztése – és reflektál a művészetre, az alkotásra. A képregény jelene, az apa visszaemlékezése gyakran társul különböző, a szerzőtől elhangzó önreflexív gesztussal – akár arra vonatkozóan, hogy az adott pillanatról készít egy skiccet, hogy később felhasználhassa. Olykor az apja nélküli panelek is tematizálják az alkotást, mint például, amikor az állati szimbolikáról vagy az apa halála kapcsán a képregény fejezeteiről mereng. Ezek a részek újra és újra hitelesítik a képregény önéletrajzi vonatkozását, kimozdítják a fikció világából.

Köszöntjük kedves olvasóinkat a hagyományos év végi könyves futamunkon. Igen, eltelt egy újabb év, tele izgalmasabbnál izgalmasabb pillanatokkal, mégis valahogy kevésbé derülten tekint vissza az ember 2016-ra. Sajnálatos módon az elmúlt egy évben rengeteg veszteség érte a művészeti életet, s ezek nélkül nem teljes az év. A rockpápa Lemmy ezúttal is előre ment, majd David Bowie költözött vissza a világűrbe, s közben olyan gyerekkori filmes ikonokat is elvesztettünk, mint Bud Spencer, Alan Rickman vagy a Star Wars Leia hercegnőjét alakító Carrie Fisher. Miközben olyan kiváló írók távoztak, mint Umerto Eco, Harper Lee, Kertész Imre, Esterházy Péter, Kőrösi Zoltán. És még hosszan sorolhatnánk a szomorú listát. Legyen nekik könnyű a föld! Reménykedünk, hogy 2017 már kevésbé borús felhőket hoz.

Pedig ha a Próza Nostra felől tekintünk vissza, akkor igen sikeres év van mögöttünk, számos emlékezetes pillanattal. A legfontosabb, hogy 6 éves lett az oldal, ami még mindig hihetetlennek tűnik. Ez elsősorban az olvasók és a szerzők elköteleződésének, támogatásának köszönhető, szóval nagy köszönettel tartozunk ezért az évért is. Újra részt vehettünk a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál panelbeszélgetésén, majd nagy sikerrel bonyolítottuk le a csernobili atomkatasztrófa 30 éves évfordulójához kapcsolódó novellapályázatunkat (az eredményhirdetésről készült felvételt itt tudod megtenni). A pályázat legjobb szövegei később, az oldal születésnapjához kapcsolódóan meg is jelentek e-könyv formátumban (ha még nem olvastad, pótolhatod innen letöltve). Könyves fronton is nagyon sok izgalmas, valóban eseményszerű megjelenés történt, ezeknek egy részét már számos partnerünknél, blogokon vagy éppenséggel a Facebookon futó villámajánlóinkból is olvashattátok. Én itt most csak egy örömteli pillanatot említenék: oly sok szenvedés után végre megjelent China Miéville Bas-Lag trilógiájának zárókötete, s ezzel végre lezárulhat a kultikus regénysorozat hazai kiadásának már-már tragikomédiába forduló kálváriája (a szerző több könyvének kiadói eltékozlása persze továbbra sem ért véget, de kíváncsian várjuk, hol bukkanak fel további könyvei). Ja, és megjelent magyarul az egyik legizgalmasabb noir képregény, a Blacksad. Szerintem nem is lehet több kérdés... Na, de lássuk mi volt könyves fronton a kollégáknál.