antológia

Fordította: Heinisch Mónika

„Lehetséges, hogy nem ismered Fafhrd és a Szürke Egerész történetét?” (443. o.)

Steven Saylor Gordianusának, a Roma Sub Rosa könyvsorozat főszereplőjének, tizenkilenc éves énje Türöszban jár, tanítójával, Antipatrosszal. A történet során fény derül látogatásuk okára, valamint arra is, hogy milyen történetet rejthet egy türöszi kiskocsma.

Saylor nem véletlenül a történelmi kalandregény és krimi egyik páratlan alkotója. Ugyanis rengeteg apróságot, érdekes és különleges információt oszt meg az olvasóval, azonban minden igyekezete ellenére egy rossz és unalmas novellát adott az antológiába. Hiába a figyelemreméltó részletgazdagság, a fő történetszál messze elmarad a várakozásoktól. Figyelembe véve a gyűjtemény kitűzött koncepcióját semmilyen meglepetés nem érheti az olvasót.

A Fritz Leiber-hommage és újramesélés a helyén van. Egyfelől súlykolása a Zsiványok kötet koncepciójának, ami egy kissé bosszantó, másfelől nyit egy olyan kultúrmissziós olvasat felé, amiben az író az újabb olvasói generációnak ajánlja kedvenc műveit.

Maga a novella valóban fordulatoktól mentes, pláne egy olyan írónak, mint Saylor. Neki ez rutinmunka. Ha azonban régi szerzők felfedezését tartjuk fontosnak, akkor ez egy szép gesztus.

„Miért hagyták figyelmen kívül ezt a két érdekes figurát [Fafhrd és a Szürke Egerész] a krónikások, filozófusok, költők és papok?” (471. o.)

Fordította: Galamb Zoltán

„A város útvonalai folyton változtak és alakultak,

akár egy partjai közt nyugtalanul kavargó,

lassú folyó. Asa részben ezt szerette a városban.” (387. o.)

Daniel Abraham saját neve alatt fantasyt és science fictiont ír, valamint ő a James S. A. Corey álnév mögött rejtőzködő írópáros egyike, akinek A Térség könyvsorozatot is köszönhetjük, nem utolsósorban pedig M.L.N. Hanover néven urban fantasyt ad ki. A Zsiványokban szereplő novella egy szerelmes lány küzdelmét meséli el.

Egy törvényektől mentes, koszos, országoktól elszakadt poliszban bújkáló herceg nemesi viselkedése érthető, ám problémás; ha ennek fentartásában partnerre talál egy fiatal lány személyében, aki belészeretett, az különösképpen az. Ez a cselekmény mozgatórugójaként jól működik, azonban végül kevésnek bizonyul, ha azt vesszük figyelembe, hogy a többi fordulatot előre látjuk. S mindezt Asa mindent legyőző érzelme sem tudja megmenteni. Mindezektől függetlenül nagyszerű hangulatú írás, érezni az égő kátrány szagát, a mocskos folyó felbodorodó felhőit és a rabszolgák kiabálásait.

Fordította: Rusznyák Csaba

“Az a szem a vízben feketébb volt, mint az ég odafönt, vagy a víz odalent. Annyira fekete volt, hogy gonosz ragyogással áradt belőle a sötétség.” - 376. o.

Cherie Priest szintén olyan szerző, aki a Zsiványok kötetben található írásával mutatkozik be a magyar közönségnek. A legfőképpen sci-fi, steampunk és horror zsánerekben alkotó, Locus-díjjal kitüntetett szerző egy napjaink amerikai bányavárosában játszódó történetet hozott az antológiába.

A városka megélhetését valaha a rézbánya jelentette, noha a lakosság egészségi állapotára nagyban rányomja a bélyegét annak jelenléte. A bányát bezárták és a kisváros ma már csak porfészek, az egykor volt bánya létéről pedig már csak a bányamúzeum és a bányató tanúskodik.

Ide érkezik három egyetemista, akik azt vizsgálják, miként foglalja vissza lassan a természet a bánya területét. Ketten közülük néhány nappal az érkezésük után belefulladnak a tóba. A kis csoport megmaradt tagja úgy gondolja, társait a tóban lakó valami fojtotta meg. Mivel a faluban lakó emberek jelmondata az, hogy “ mi nem nagyon szeretjük az idegeneket errefelé”, máshol keres segítséget az egyetemista lány és Kilgore Jones - a főszereplőnk - személyében találja azt meg, aki kifejezetten az ilyen fura esetekre specializálódott. Kilgore megkezdi nyomozását a titokzatos ügyben és ennek során találkozik a falu egyik matrónájával is, aki a kevés szereplőt mozgató szöveg egyik legeltaláltabb figurája.

Fordította: Kamper Gergely

Scott Lynch Egy év és egy nap Teradániában című novellája nagy adag nosztalgiával közelít a hősi fantasy zsánere felé, noha nem hagyja változatlanul annak eszközrendszerét, hiszen nem kevés (önreflexív) humort is tartalmaz az írás a megszokott és jól ismert elemek mellett.

Teradánia magokrácia, vagyis egy varázshasználó elit uralkodik a városállam fölött. A nagyhatalmú mágusok a Viszály Parlamentjének nevezett intézményen keresztül igazgatják a várost, miközben a színfalak mögött egymás ellen áskálódnak, aminek bizonyos időközönként nyílt összecsapás az eredménye a mágiahasználók között. Valójában ezeknek a harcoknak is a város és lakosai látják a kárát, hiszen ilyenkor jelentős mértékű a járulékos veszteség - a megbolonduló időjárásról és a fokozott mágiahasználat hatására fellépő furcsa kísérőjelenségekről nem is beszélve.

Egy ilyen összecsapás után, jelentős mennyiségű alkohol elfogyasztásának következtében Amarelle, egy nőkből álló valaha volt tolvajcsapat vezetője, egy Ivovandas nevű varázsló szolgálatába kénytelen szegődni. Feladata: egy éven belül ellopni a teradániai Konjunktúra utcát. Ha sikerül neki a feladat, akkor Amarelle számára marad minden a régiben; ha nem sikerül, akkor világító szobor lesz belőle, ami - amellett, hogy irtózatos büntetési forma - a közvilágítást szolgálja a városban.

Fordította: Bozai Ágota

„Közelebbről megnézve kivillan néhány agyar és karom, szárnyvég, hátrasimított hajból kikandikáló szarvhegy - testrészek, amikről csak találgatásokba bocsátkozhatnék, és nagy valószínűséggel tévednék is.” (218. o.)

Carrie Vaughn nem először ad novellát a szerkesztőpárosnak. Korábban szerepelt a Warriors, Songs of Love and Death és Dangerous Women című antológiákban egy-egy írással. Vaughn-t a paranormális, romantikus urban fantasy sorozata miatt lehet ismerni, amelyben egy Kitty Norville nevű vérfarkas lány kalandjait követheti nyomon az olvasó.

Az írónő történetében a szesztilalom idején látogatunk el az Egyesült Államokba, ahol két, kísérő nélküli fiatal hölgy sétál be egy zugkocsmába. Az erős női karakterek tettre készen állnak, ám nem találnak kihívóra, mert cselekvésre képtelen, teszetosza férfiak veszik őket körül. Vaughn szövegében mind a történelmi háttér, mind pedig az urban fantasy stílusjegyei mindössze szinesítő elemek, nem szerves részei az alapszituációnak. Emiatt számomra vérszegénnyé válik az Azok a dübörgő húszas évek.

Mert hiába az illegalitás túlhangsúlyozása, a jazz állandó brummogása a klubban, a női nem kompetens fellépése, maga az elmesélt történet sekélyes. Nem rossz határfeszegetés, mégis kevésnek érzem.

„Őrült boszorkák vagyunk mind a ketten, és ki tudja, mi a célja az ilyeneknek, amikor intrikát szőnek, nem igaz?” (230. o.)

Fordította: Holló-Vaskó Péter

Nem csak az embereknek, de a tárgyaknak is van történetük.

David W. Ball Származástörténet című novellája egy festmény történetét, el- és feltűnésének körülményeit beszéli el. Természetesen egy értékes festmény esetében adja magát a dolog, hogy néhány zsivány is érintett legyen a festmény sorsának alakításában.

A Martin-előszó kapcsán már volt arról szó, hogy azért szeretjük a zsiványokat, mert a maguk dörzsölt módján elbűvölőek. Nos, egészen más a helyzet ebben a nagyszerű írásban. Nincs a történetben olyan szereplő, aki ne a törvényeket megkerülve igyekezne boldogulni, ezért aztán több, különböző “típusú” zsivánnyal is megismerkedünk a lapokon. Kivétel nélkül egyikük sem szimpatikus, sőt, kifejezetten taszító, nyerészkedő, csaló, gazemberek, mindenféle sárm és romanticizmus nélkül.

A történet a mi világunkban játszódik, a huszonegyedik században, azonban a festmény származástörténete jóval régebbre nyúlik vissza. A huszadik században és napjainkban játszódó események aljassága és gonoszsága sajnálatos módon túlontúl ismerős az olvasónak. Éppen ez az oka annak, hogy a történet zsiványai nem szerethető figurák: nagyon valóságosak. Bár a karakterek nem szerethetők, ez a valószerűség az írás nagy erénye. David W. Ball érzékletesen, hitelesen, ugyanakkor mindenféle didaktikusság nélkül mutatja meg, milyenek vagyunk. Komoly és szép novella, amelynek a végéről természetesen nem hiányozhat a fordulat.

A maga csendes, minden formagazdagságot nélkülöző módján, a Származástörténet az egyik legkiválóbb írás a gyűjteményben.

Fordította: Holló-Vaskó Péter

„Ahol tengeri kígyók vontatnak el hajókat zombi munkások által megművelt földek mellett,” (153.o.)

Sokat gondolkodtam azon, hogyan kezdjem el a novella ismertetését, mígnem a Goodreads-en rábukkantam az író ars poétikájára: „az írás megfelelő egyensúly megtalálása a dinoszauruszok és a szodómia között”. Swanwick e szövege talán nem köt össze ránézésre ennyire egymástól távol eső dolgokat, sokkal inkább a fantasy, a science fiction, a weird fiction valamint a steampunk négyesét házasítja össze egy alternatív történelmi kor New Orleans-ával.

A morálisan is mocsárban dagonyázó város a(z) (adós)rabszolgaság intézményének segítségével virágzik. A vudunak mindennapi helye van a hétköznapi életben. Így, amint két simlis figura felbukkan és örökösnő után kajtat aligha számít kirívó esetnek. A világépítés ilyen részletessége felülírja a történet viszonylagos linearitását, így a rácsodálkozás a kibontakozó világra nagyobb, mint maguk a karakterek. A megkonstruált nyelv hívja igazán életre a korrupt tisztviselőket, a busás hasznot szimatoló kalózokat és a borbélyházat üzemeltető polgármester asszonyt.

Mindebben a fortyogó fiktív világban érezhető egy csipetnyi társadalomkritika is. Tehát ezeket figyelembe véve úgy gondolom, hogy az Igyunk a nőkre! közelebbi rokonságot mutat a kalandregénnyekkel, mert egyfelől a remek világ hatására szinte minden más szempont lényegtelenné válik, másfelől egy csavarosabb történet nagyobb élvezhetőséget biztosított volna.

Az Olvassuk a Zsiványokat című cikksorozatunkban a Fumax Kiadó jóvoltából magyarul is olvasható Zsiványok (szerk.: George R. R. Martin & Gardner Dozois) című antológia írásait fogjuk bemutatni. Mivel a kiadvány a szó minden értelmében óriási, úgy gondoltuk, hogy minden benne lévő írást bemutatunk nektek egy-egy rövid kritikában, ahelyett, hogy egyetlen - óhatatlanul is felületes és leegyszerűsítő - recenziót közölnénk a kötetről. Az antológiáról ketten írunk és minden héten két írást mutatunk be nektek: az egyiket hétfőn (stv), a másikat szerdán (Fekete I. Alfonz).

A Hét Áldás Fogadója (Fordította: Galamb Zoltán)

„Raffalon kivette a szobrot, hogy alaposabban megvizsgálhassa.” (89. o.)

Amikor fogyasztói társadalmunk arra igyekszik felhívni figyelmünket, hogy keressük minduntalan a csavarokat és olvassuk el az apróbetűs részt is, ha pedig nem tesszük, akkor pórul járunk, úgy mindezek hiánya viszont csalódottságot eredményezhet. Ehhez az irodalom is hozzátartozik, vagyis megvannak az ilyen hajtásai, ahol keressük, várjuk, sőt elvárjuk a meglepetést. S ha az elmarad, akkor hajlamosak vagyunk az adott szöveget negatívan értékelni.

Úgy gondolom, Matthew Hughes A hét áldás fogadója című szövegének hasonló előítéletekkel kell megküzdenie az olvasás során, kiváltképpen, ha sorban halad az olvasó az antológiában. A történetben Raffalon, a tolvaj egy messziről szemlélt rajtaütés után, magához vesz egy szelencét, amiben egy istenség lakik. Ez az istenség arra kéri őt, szabadítsa ki a most foglyul ejtett szolgáját az emberevők hálójából. Raffalon némi tépelődés után engedelmeskedik. Továbbiakban a főhős találkozik egy lánnyal és egy férfival, akik ideig-óráig társául szegődnek.

Nehéz idők (fordította: Kamper Gergely)

„egy sötét alak közéjük ugrott, és egy pillanattal később azon kapta magát, hogy üres a keze.” (31. o.)

Kétes egzisztenciák olyan helyen érzik csak otthon magukat, ahol már csavarni lehet az adott városból a mocskot és a bűnt, mint vizet a vizes ruhából. Joe Abercrombie immár Locus-díjas kisregénye Sipani városában játszódik. A helyszín az Első Törvény-sorozat a magyarul még meg nem jelent Red Country című kötetében bukkan fel. A történet elején Carcolffal, a futárral találkozik az olvasó, aki egy csomagot kell, hogy eljuttasson ismeretlen megrendelőjéhez. A mindenféle gyülevész népségnek fedelet biztosító városban azonban egy kabát belső zsebében elrejtett doboznak könnyen lába kél.

Az olvasó végigutazhatja a város sikátorait, hátsókertjeit és gyéren megvilágított utcáit, ahol a bizonytalan eredetű áruk gazdát cserélnek. Az ideiglenes tulajdonosok kezei közül pedig újra meg újra kicsúszik céljuk, ezért a nézőpont gyakran változik. Dacára a temérdek eltérő foglalkozásnak, mindenkinek a csomag a legfontosabb.

Éppen a gyors szempontváltások miatt volt az az érzésem, mintha egy börleszk fogócska leírását olvasnám. A zsiványok se nem fekete, se nem fehér világát Abercrombie egy olyan keretbe zárja, ami után mindenki azt kívánja, bárcsak tovább utazhatna Carcolffal.

„Hát végül is a te csomagod.” (50. o.)

A cikksorozat első része George R. R. Martin szerkesztői előszavával foglalkozik.

Előszó: Mindenki szereti a zsiványokat (fordította: Holló-Vaskó Péter)

“Néha ők a hősök, néha ők a gonoszok. De leggyakrabban a kettő közt állnak, szürke lények… nekem pedig a szürke régtől fogva a kedvenc színem. Sokkal érdekesebb a feketénél és a fehérnél.” (9. o.)

Meglepő, de az öt oldalas szöveg egyetlen lakomaleírást sem tartalmaz.

Martin mesélői kedve azonban egy előszót olvasva is nyilvánvalóvá válik. A kötetben összegyűjtött szövegeket csupán az köti össze, hogy zsiványok a szereplőik. Milyen alakok azonban ők és miért vonzódnak hozzájuk az olvasók? Martin ezekre a kérdésekre keresi a választ ebben az írásban, miközben példákon keresztül igyekszik bizonyítani, hogy nem csupán a filmekben és a könyvekben, de a mitológiában és a történelemben is találkozhatunk kedvelhető zsiványokkal. Számtalan különböző zsivány létezik, közös tulajdonságuk, hogy a maguk dörzsölt módján elbűvölőek.