Andrus Kivirähk

Makai Péter kollégánk 2016-os könyvkihívásáról szóló cikksorozatunk utolsó előtti része.

• Egy önéletrajz – Richard Dawkins: Brief Candle in the Dark: My Life in Science

Az anglisták szemében van egy bizonyos fajta könyv, amit senki nem mer a nevén nevezni, de titokban mindenki olvassa, mindenki rajong érte. Ez az Oxbridge-pornó. A két legnagyobb angliai egyetem nevéből képzett “intézmény” az elitoktatás netovábbja, és a lelkesedésnek álcázott irigység célpontjává válik, aki egyszer csak elvetődik Oxfordba vagy Cambridge-be. Az “álmodó csipkés tornyok városa” a tengernyi, egyetemi kampuszon játszódó regények egyik közkedvelt színtere, ahol a kicsinyes furkálódások, a karok közötti csatározások, és rövid, de heves afférok felnemesednek, a bűnöcskék eltörpülnek a nagybetűs Tudás szolgálata mellett.

Richard Dawkins önfeledten adomázgat termékeny tudóséveinek szórakoztató, időnként bizarr mindennapjaiból,  jobbára csak egy szűk kör számára érdekes tudományterület, az elméleti biológia felségvizein. A name-dropping visszatérő elem, folyvást röpködnek a nagyobbnál nagyobb biológusok, etológusok, genetikusok nevei, de kötve hiszem, hogy akadna, aki nem ezért ütötte fel a könyvet: hogy valami rá is ráragadjon a történelmi jelentőségű kutatások tündérporából. Sokan vannak, akik számára Dawkins neve egyenértékű a pökhendiséggel, az arrogáns lekezelő stílussal, amikor vallási ügyekben militáns ateistaként megszólal, de a lehengerlő, bombasztikus nyelvhasználatnak itt nyoma sincs. Dawkins meleg szavúan, már-már szerényen nyilatkozik életének fontos pillanatairól, konferenciaélményeiről (amelyek kávészüneteiben készül a valódi tudomány), oxfordi kollégáiról, felfedezéseiről, feleségéhez fűződő viszonyáról.

Amennyire jólesett hozzádörgölőzni ehhez a világhoz, annyira hiányoltam belőle a hullámhegyek melletti hullámvölgyeket. Dawkins vallomásai csak a szépről szólnak, és noha megfeddni nem tudom, mert így is két vastag kötetet töltött meg emlékeivel, az összkép így túl idilli. Az “ateista pápa” másik oldalának feltárása a hivatásos életrajzírókra marad.

A moly.hu könyves közösségi oldal felhasználói tíz sci-fi és tíz fantasy regényt ajánlanak a 2015-ös év megjelenései közül. A rendszeres olvasókból összeállt zsűri kiválogatta a legjobb könyveket, hogy iránymutatást adjanak a többi „moly” számára, és hogy felhívják a figyelmet az esetleg kevésbé ismert remekművekre is. A végső lista mellett közönségszavazás is kezdődött, ahol a felhasználók szavazatait augusztus 31-ig várják.

Az olvasás és a könyvek köré szerveződő közösségi oldal 2008 óta létezik, azóta több ezer felhasználó jelöli olvasásait, osztja meg a nagyvilággal a könyvekről írt véleményét vagy épp a kedvenc idézetét. Emellett azonban a hasonló érdeklődésű tagok rendszeresen ajánlanak egymásnak könyveket, beszélgetnek, vitatkoznak a művek érdemeiről és gyengeségeiről – így a moly.hu fantasztikus regények iránt érdeklődő tagjaiból az elmúlt években komoly, nem csak virtuálisan létező közösség alakult ki.

Tere tulemast! Üdvözöllek a történelem hajnalán Észtorszságban, annak is legszebb erdőségében, az igazi észtek otthonában. Ez az a hely, ahol a medvék egyenrangú, bár kissé csapodárabb házastársai az igazi észt asszonyoknak, a liget bölcse obskúrus szertartások révén tartja kordában az erdő szellemeit, ahol anyukád dugig töm vadhússal és fürjtojással, és egy kis nyelvgyakorlás után vígan el lehet csevegni a kígyókkal. Csakhogy szép lassan mindenki átvándorol a fényes jövőt ígérő faluba, ahol a német szó fontosabb, mint az észt, a falusiak vadászat helyett éjt nappallá téve görnyedeznek a földeken, hogy fáradságos munkával kenyeret tehessenek az asztalra, ahol mind többen veszik fel a kereszténységet, és az igazi sláger a heréltek gregoriánéneke, amiért olvadoznak a lányok.

Leemet és famíliája az erdőben élnek, de napról napra kevesebben vannak. A régi időknek végképp befellegzett, az ősi tudások szép lassan feledésbe merülnek. Leemet az utolsó fiatal, aki még érti a kígyók szavát, mellyel kezes báránnyá változtathatják a legvadabb farkasokat, de már nincs méregfoga, mint nagyapjának, amivel darabokra szaggathatná az egyre nagyobb számban érkező “vasembereket”, a Német Lovagrend fegyvereseit. Mindent megtesz, hogy méltó legyen az “észt” névre, de a haladásnak nem lehet gátat vetni.

Andrus Kivirähk a modernitás kérdését boncolgató, örökérvényű fantasyt teremtett ebből a szokványosnak távolról sem mondható alapkoncepcióból. Az észtek a harmadik legnagyobb finnugor nép, mégis vajmi keveset tudunk szeretett nyelvrokonaink életéről, történelméről, pedig egy rendkívül barátságos, és manapság kifejezetten haladó szellemű nemzetet alkotnak. Meséikben is alig ismerünk közös motívumokra: a német és orosz befolyás, no meg a Balti-tenger partvidéke enyhének éppen nem mondható időjárása megtette a maga dolgát. Kivirähk regényében mégis megvan valami az észt muinasjuttök, vagyis régi történetek univerzalitásából, az emberarcú világszemléletből, és a magyarság számára is ismerős elmúlásgondolatból, amit mi a herderi jóslat apokaliptikussá dagasztott szorongásából nyertünk.