alternatív történelmi kötet

Egyre gyakoribb problémának tűnik a könyves szférában, hogy a fülszövegen szereplő leírás nem tükrözi a valóságot egy adott kötet kapcsán, vagy egyszerűen rossz kategória-megjelölést kap a mű. Ez több problémát is felvet. Az egyik legkárosabb hozománya ennek, hogy nagymértékben módosíthatja az értelmezést is. Illetve, nyilván a legnaivabb hozzáállással: legtöbbünk azért emel le a polcról egy fantasy/sci-fi kötetet, mert azt szeretne olvasni. Így a sok negatívum javarészt annak tudható be, hogy maga a műfaj nem felelt meg az előzetes elvárásoknak.

Gerencsér János 2017-ben megjelenő első regénye egy új magyar fantasynek aposztrofálva került ki a nyomdából, igen szépre sikerült borítóval. Nagy reményekkel szaladtam végig a könyvön, de a fantasy elemek legapróbb nyomaira sem bukkantam közben. A Kósza utak legendája inkább valamiféle fiktív történelmi írás: egy feudális alapokon nyugvó államot mutat be 1151-ben, és a történetvezetés következtében az uralkodók és a nép világába is betekintést enged. A könnyű olvashatóság mindenképpen pozitívuma a kötetnek: a történet viszonylag gyorsan beszippantja az olvasót. Helyenként azért erősen kiléptem komfortzónámból (erről majd később), de csakis azért, mert nagyon akartam szeretni ezt a könyvet. Aztán vége lett, és csak ültem értetlenül, hogy ez most mégis mi volt.

A történet két szálon futó cselekménye fejezetenként váltakozik. Az egyik szál egy üldözött, koldusruhába kényszerülő király történetét meséli el, akit letaszítottak a trónjáról. Ő Aceras király, akiből az alcímnek megfelelően hamar Kalászkirály válik: hajdani népe között megbújva mezőgazdasági tevékenységet folytat és a fenséges palotából a parasztság szerény körülményei közé jut, megtapasztalva az ínséget.

A másik egy hasonló és szorosan kapcsolódó történetet. Eime hercegnő, Ektíria birodalmának egykori uralkodója ugyanerre a sorsra jut, ám őt épp Aceras király fosztotta meg hatalmától. Így hát Aceras király és Eime hercegnő is bujdosásra kényszerül, a túlélés érdekében pedig meg kell válniuk régi identitásuktól és a társadalomban elfoglalt helyüktől. Mondani sem kell, hogy a két szál a végén összefut: megtörténik a találkozás. Ezzel nem árultam el sokat a történet alakulásáról, hiszen ez az információ bizony már a fülszövegen is megtalálható. Az állandó kiszámíthatóság – legyen szó a közeli történésekről vagy a szereplők egymáshoz való viszonyáról – szintén rontja az olvasmányélményt. Ez alól természetesen vannak kivételek, például a legelső oldalon felbukkanó Nagyúr, akinek kiléte csak a történet végére tisztázódik.

A történelmi fantasztikumnak érzésem szerint nincs komoly hagyománya idehaza, úgyhogy már első körben is érdekes vállalkozás a Hévíz irodalmi folyóirat és a Cser Kiadó közös kötete. Viszont ha hozzávesszük, hogy egy kifejezetten „forró” témához nyúltak, akkor különösen. A másik forradalom ugyanis olyan antológia, amiben a kortárs szépirodalom – elsősorban a fiatalabb nemzedékhez tartozó – szerzői az 1956-os forradalom eseményeit gondolták újra. Idén az ‘56-os emlékév adja az apropót, de ne feledjük el, kevés ennél több vitát kavaró esemény volt a XX. századi magyar történelemben. Szerencsére azonban a kötet célja nem az volt, hogy ítélkezzen, hanem az, hogy szórakoztasson. Ez pedig rögtön szimpatikussá teszi a kifejezetten polgárpukkasztó borítóval ellátott antológiát.

Szóval első pillantásra látszik, hogy nem szabad komolyan venni a koncepciót. Az “alternatív ötvenhat” alcím ugyan egy, a fantasztikum felől közelítő olvasóban alternatív történelmi munkákat feltételez, viszont ezzel saját csapdájába is esik. Az alternatív itt ezerféle dolgot jelenthet. Van itt valóban klasszikus alternatív történelem, de van, aki sokkal metaforikusabban értelmezte a feladatot. Szépirodalomról van szó, az ember nem várja el, hogy ezer oldalról átgondolt spekulációkat fog olvasni arról, hogyan is győzött a forradalom – vagy hogyan lőtték porig a fővárost a szovjetek.

Ennek ellenére még így is született pár kifejezetten érdekes alternatív történelmi ötlet. Mindjárt itt van Horváth Viktor, akinek novellájában első pillantásra nem találunk semmi furcsát: egy vidéki katonai laktanya legénysége kíséri végig az eseményeket. De lassan valami furcsa kezd motoszkálni bennünk: mikor is kerültek Magyarországra feketék? És miért beszélnek németül? Nem kapunk magyarázatot, de nem is kell, mert így is roppantul szórakoztató, ráadásul Horváth remekül játszik a német nyelvvel. Itt már a forradalom alaphelyzete is alternatív történelembe illő, a legtöbbeknél viszont a „másik” világ a forradalom után jelenik meg. Cserna-Szabó Andrásnál például Jugoszláviában vadásznak szökött kommunistákra a győztes magyarok (mindezt a maga „csernaszabóságában” előadva, kifejezetten egyedi ritmusban). Totth Benedek írásában egy porig rombolt Budapestet látunk, és bár nekem voltak fenntartásaim (például hogy a fekete katona szerepét nem éreztem elégnek ahhoz, hogy címszereplő legyen, ahogy talán a hangulat is lehetett volna még erősebb), alapvetően érdekes ötletre épült. Kiss Tibor Noé világa és novellája talán az egyik legjobb volt a kötetben: olvasás közben végig a Liza, a rókatündér sosem volt hetvenes évekje járt az eszemben. mintha a Kádár-éra találkozott volna Amerikával. Dragomán György írása pedig amilyen rövid, annyira kiált egy hasonlóan fantasztikus folytatásért, még ha nem is a forradalom témájában.