Agave Könyek

Az Éjszakai cirkuszhoz hasonlóan  nehéz megragadni, hogy pontosan miről szól Erin Morgenstern második regénye, a Csillagtalan tenger. Talán a történetekről: egyről vagy többről, összefonódó és széttartó, összekuszálódó, olykor kibogozhatatlan vagy elenyésző történetekről. Az Agave 2020-as kiadásának ajánlója találóan fogalmaz, hiszen a Csillagtalan Tenger valóban „egy könyvrajongókhoz írt szerelmes levél”, megtalálható benne minden, amiért szeretünk olvasni: fantázia, érzelmek, kaland, elmélkedés a történetmondás fontosságáról és szerepéről. Mint a regényben is szerepel: „Ez a hely egy szentély a történetmesélők, történetőrzők és a történetek szerelmesei számára.” (11)

A kötet cselekménye Zachary Ezra Rawlins kalandjait követi, aki az egyetem könyvtárában a múltja egy részletét megörökítő könyvre bukkan. A könyv rejtélyének és szimbólumainak nyomába ered, hogy felkutassa a mesékben szereplő Csillagtalan Tengert és a titokzatos Kikötőt, ahol minden könyvekből és elmesélésre váró történetekből áll. Kutatása során lassan ráébred, hogy feladata sokkal több, mint saját szerepének felgöngyölítése, mivel sorsa összefonódik mind a hely jövőjével, mind az egymástól tragikusan elválasztott Idő és Sors szerelmi mítoszával.

Noha a regény középpontjában Zachary kalandjai állnak, az elbeszélések közé rengeteg rövid mese ékelődik, történetek a történetben, amelyek mind a Csillagtalan Tenger rejtélyes világához kötődnek. Mitológia, eredetmítosz, a hely múltja és jelene: mesék kalózokról, történetszobrászokról, tragikus szerelmekről. Morgenstern ismét világirodalmi hagyományokra támaszkodik. Merít például C. S. Lewis, Neil Gaiman, Lewis Caroll munkásságából, illetve felhasznál számos népmesei (aranyerdő) és mitológiai motívumot is (megszemélyesített Hold, Sors és Idő). A szöveg legszebb részei az eredettörténetek és a gyakran töredékes, mozaikszerű meserészletek. Az írónő leírásai, hasonlóan Az Éjszakai Cirkuszhoz, gazdag, részletes képekben bontakoznak ki. Az olvasó szeme előtt festményszerűen jelennek meg a Kikötő arany színű termei a plafonig érő könyvespolcokkal, macskákkal és labirintusszerű folyosókkal.

Ugyanakkor az élvezetes fantáziavilág túlzottan aprólékos leírása és a beékelődő történetek töredezetté, nehezen követhetővé teszik a kötet feltételezett fókuszában álló Zachary-szálat. A regény számos szimbólumának megfejtését a szerző az olvasó fantáziájára bízza. A melléktörténetek, bár gazdagítják a Csillagtalan Tenger világát, de sok esetben lezáratlanok, vagy csak több száz oldallal később kapunk rájuk magyarázatot. Nem segít ezen a mozaikszerű, töredezett szerkesztés sem, ahogy egyik szálról a másikra ugrálunk, illetve a rengeteg metafora, aminek köszönhetően az olvasó jegyzetelni kénytelen vagy egyszerűen feladja, hogy mindent megértsen.

Nehéz lenne megragadni, pontosan miről is szól Erin Morgenstern Éjszakai cirkusz című regénye. Talán a két főszereplő, a két varázsló harcáról? Vagy a címben megjelölt cirkuszról, ami mintha maga is főszereplőként lenne jelen a regényben? Vagy a cirkusz léte már maga a párbaj? Ezek a kérdések a regény befejezése után is megválaszolatlanok maradnak. A történet rendkívül szerteágazó, emiatt nehéz eldönteni, pontosan hova esik a cselekmény súlypontja. Ezt a gondolatot tükrözi az Agave által 2020-ban megjelentetett újabb kiadás borítója is, ahol minden kötet összes fontosabb motívuma megtalálható egy teljes képet alkotó összevisszaságban, amivel a regény világa is jellemezhető.

Az Éjszakai cirkusz, ami a szerző első legelső megjelent kötete, egy 19-20. század fordulóján, elsősorban Londonban játszódó urban fantasy regény. A történet cselekménye kezdetben két szálon fut, egyrészt a két mágus, Marco és Celia gyerekkorát követjük végig. Felkészülésüket egy olyan párbajra, amelyet tanítómestereik rendelnek el számukra, mikor még gyermekek, és amelynek szabályait sem ők, sem az olvasók nem értik (erre még később kitérek). A másik szál magának az Éjszakai Cirkusznak (Cirque des Réves), egy különleges, csak éjszaka nyitva tartó helynek a megalapítása, létrehozása és fogadtatása. Erről később kiderül, hogy a már említett párbajnak a helyszínéül tervezték. Így kapcsolódik össze a két történetszál, miközben a tét egyre növekszik, mivel Celia és Marco harca nemcsak kettejük, hanem a cirkusz összes tagjának életére hatással van. A regényben számos szereplő sorsát követjük nyomon, a fejezetek között nagy idő- és térbeli ugrások vannak, így érdemes a dátumokra is odafigyelni.

Annak köszönhetően, hogy a szerző ezt a mágikus történetet egy cirkuszban helyezte el, izgalmas csavart adott a helyszínnek. A cirkusz trükkjei, illúziói már önmagukban sok töprengeni valót kínálnak, ahogy a néző akaratlanul is próbálja megválaszolni a „hogyan csinálta” kérdést. Morgenstern világában viszont a mágia beemelésével a néző és vele együtt az olvasó abban sem lehet biztos, hogy az attrakció, amely megjelenik, ügyesen végrehajtott, grandiózus előadás vagy varázslat. Ily módon a cirkuszi illúzió logikája – ami egyben töretlen népszerűségét okozza két évszázada – a varázslatnak köszönhetően továbbra is működik, az olvasó pedig könnyedén azonosulhat a regénybeli néző szerepével.

Ez az első Philip K. Dick könyv, amit elolvastam, bár már régóta szemeztem a munkáival. Amikor rátaláltam az Elektronikus álmok című novelláskötetre, azt gondoltam, ennél jobb bevezetőt nem is találhattam volna: tíz rövid történet, amikkel belekóstolhatok Dick stílusába, illetve ismerkedhetek a világával, társadalomkritikájával.

Az Elektronikus álmok egy válogatás, amit a 2017-ben vetített Electric Dreams sorozat alapján állították össze utólag. A sorozatból egyetlen tíz részes évad készült el. A kötet egy bevezetővel kezdődik, amit csak olvasás után ajánlok, mert ezek a felvezetők valójában szerzői kommentárok a szövegekhez. 

A kötet novellái szorosan összekapcsolódnak, témájuk és felépítésük is hasonló. Leginkább a túlfogyasztás, a kapitalizmus sajátosságaival szembesítik az olvasót különböző alternatív világok segítségével, ahol ezek jellemzőit kifordítva, eltúlozva építi be a szerző, ugyanakkor Dick éppúgy foglalkozik a “mi a valóság?” és a “mi a szabadság?” kérdéseivel is. A történetekben a konfliktust általában egy, a normától eltérő gondolkodásmód váltja ki: a főszereplő kellemetlenül érzi magát a saját világában, képtelen beilleszkedni. A célja minden esetben a belső feszültség megszüntetése. A kötet címében lévő „álmok” kifejezés utalhat ezekre a (szinte) elérhetetlen, utópikus vágyakra, melyek a rendkívül fejlett elektronikus világokban születnek meg, vagy az „elektronikus álmok” mind egy-egy novellát jelölhetnek, amelyet a szerző képzel el, így modellezve, de mégis kifordítva a világunkat.

A Közvetlen értékesítés című írás bírálja leghangsúlyosabban a reklámot és a fogyasztást. Ed Morris űrhajójával hazafelé tart, miközben egyre bosszúsabbá válik a nyomuló hirdetésektől, amelyek hatósugarukon belül hang- vagy esetleg videó formájában szólalnak meg az ember elméjében. A valódi konfliktust azonban egy ezeknél jóval erőszakosabb reklám okozza, amelynek hatására megjelenik a világból való kivonulás vágya.

Nincs már egy talpalatnyi hely sem a Földön, amit ne ért volna el az ember, amit ne látott volna szem, kamera, műhold. Se sziget, se hegyvidék. Nincsenek már vad, betöretlen síkságok, meghódítandó csúcsok, erdők mélyén megbúvó, ismeretlen helyek. Mindent megismert az ember, mindenhová eljutott, semmi sem maradt, amit ne rajzolt volna térképre, ne mért volna le. De akkor hová képzeljük el az utópiánkat, hová menjünk, hogy tisztes távolban legyünk tulajdon, realisztikus világunktól? Hol tudjuk felépíteni azt a világot, ami kicsit a miénk, de kicsit mégsem? Ami rólunk szól, még ha nem is mi élünk ott? Hová menjünk, hová képzeljük el mindezt?

A Marsra! A Marsra!

Ray Bradbury klasszikus könyve, a Marsbéli krónikák először 1950-ben jelent meg angolul, noha egyes elemei már korábban napvilágot láttak különféle magazinokban. Később, kiegészítve más, Marson játszódó vagy ahhoz kapcsolódó írásokkal, megjelent az úgynevezett Teljes változat – ezt adta most ki az Agave Könyvek a szerző születésének 100. évfordulójára. A klasszikus “regény” 26 fejezete (gyakorlatilag rövid novellája) mellett 21 egyéb írás szerepel a könyvben, ami így Bradbury csaknem az összes “Mars-novelláját” tartalmazza. (A hiány oka az amerikai és angol kiadások közti kalamajka; két novella, “A pusztaság” és “A lángléggömbök”, bár a Marson játszódnak, gyakran nem szerepelnek a Marsbéli krónikákban. Az érdeklődők előbbit a Szép arany almáit a nap, utóbbit pedig Az illusztrált ember című gyűjteményekben olvashatják.) A Teljes változat sok története lehet ismerős a Bradbury-rajongóknak, a Marsbéli krónikák pedig először több mint ötven éve jelent meg magyarul, úgyhogy sokan ismerhetik már. De ez is, mint minden remek könyv, mindig megér egy újraolvasást, hiszen más és más elemei tűnnek fel az embernek, más ragadja meg, máshogy kezd el gondolkodni olvasás közben.

Hány intelmet kell még írni a neoliberalista gazdasági etikáról és a diktatórikus államszervezetről ahhoz, hogy felismerjük, embertelen körülmények közt kivész belőlünk az emberség? Hogy észre se vesszük, amint a vesztünkbe rohanunk? Anthony O’Neill regényében a Hold sötét oldalán létesül egy kolónia, ahol minden megkapható, különösen, ha máshol illegális, és amit egy dúsgazdag és teljhatalmú diktátor vezet, aki mindenkit manipulál. Purgatóriumnak hívják ezt a gyarmatot, de aki kicsit is járatos a hardboiled krimi, a westernek vagy a low-fantasy világában, messziről felismeri azt a Sin Cityt, ahová megérkezik a frissen kinevezett seriff, hogy rendet tegyen. Nem is lep meg, hogy a város neve Szin. Ha O’Neill valamihez ért, akkor az az, hogy hogyan öltsön magára stílusokat és vegyítse őket, játszi könnyedséggel teremtve könnyen fogyasztható műfaji koktélokat.

A jól bejáratott cselekményvázra épülő A sötét oldal pontosan azt nyújtja, amit elvárunk tőle: kellemesen ismerős, de pörgős nyomozást egy sorozatgyilkos és felbujtója után, aminek az adja meg a fő érdekességét, hogy a Holdon játszódik. Már az ízléses borító is nagyon szépen rímel a könyv beltartalmára: egy kis utalás a Star Warsra, egy kis játék a fénnyel, összességében pedig hatásos és esztétikus kompozíció.

A tudományos vagy sci-fis rész annyiban stimmel, hogy O’Neill alaposan utánaolvasott, hogy milyen lehet az élet a Hold sötét oldalán. Jó kutatóhoz méltóan mellékelte is a bibliográfiát a könyv végében, és már ezért a listáért is érdemes megvenni a kötetet, ha valaki érdeklődik a holdi mindennapok iránt. Ez a részletesség át is üt a könyv lapjain, de akárcsak Asimov nyomozós robotregényeiben, itt sem a technológiáé a főszerep, hanem maga a krimi-forgatókönyvé.

Adott egy robottípus, amelynek (annak rendje és módja szerint) az egyik tagja elszabadul, és elkezd embereket gyilkolni. A szériának nem túl fantáziadús módon a Leonardo nevet adták, és az egyes androidokat szín szerint lehet megkülönböztetni: ugyanolyan színű szőrzet, ruházat, szemszín, stb. Ezt a nevükbe is foglalják: Leonardo Gold, Leonardo White, Leonardo Grey… lehet találgatni, hogy melyik színű modell fog “meghibásodni.”

“Számodra a háború mindig is egy nagyszabású előadást jelentett. Szerintem nem több egyszerű öldöklésnél, ami meg a legundorítóbb dolog, amit ember művelhet. [...] Ha tehát muszáj gyilkolni, akkor szükségtelen nagy feneket keríteni a dolognak.”

Vúrtya a háború istennője volt. Nevét milliók rettegték, és ugyanennyien éltették, parancsára emberfelettivé vált katonái kegyetlenül lemészároltak bárkit, aki az útjukba került. De ennek már lassan kilencven éve: az istennőt a kadzs a csatatéren lelőtte, ezzel pedig kezdetét vette az eddig rabszolgaként tartott szájpúriak hadjárata, aminek végén eltűntek az istenek a Kontinensről a csodáikkal egyetemben. A háború fővárosa, Vúrtyasztán ma egy viskókból és sátrakból álló, vad és elmaradott hely a Szolda-folyó torkolatánál, a hajdani, elsüllyedt isteni város mellett.

Ide érkezik Robert Jackson Bennett előző regényének, a Lépcsők városának egyik szereplője, Thurjin Mulagesh tábornok, hogy utánajárjon egy szájpúri terepügynök rejtélyes eltűnésének. A helyzete korántsem egyszerű: az itteni szájpúri vezetés úgy tudja, Mulagesh csupán rutinszerű körútját végzi, mint a hadsereg egy kegyvesztett tisztje, így viszont sokkal óvatosabban kell eljárnia, mintha nyíltan felfedhetné lapjait. Ráadásul a helyiek és a megszállók közt folyamatosan feszült a viszony, ugyanis a Szolda-folyó torkolatában létesítendő kereskedelmi kikötő a sok pozitív hozadék mellett egyeseknek kárt is okozhat. És, ha mindez nem lenne elég, a nemrég megalakult, északi drejlingek fiatal állama végzi a kikötői munkálatokat, újabb érzékeny elemmel gazdagítva az amúgy is pattanásig feszült diplomáciai helyzetet.

Hamarosan azonban kiderül, hogy minden politikai és gazdasági játszma csak apró perpatvar ahhoz képest, ami a háttérben húzódik: egyes rejtélyes gyilkosságok és egy különös anyag felfedezése arra engednek következtetni, hogy talán Vúrtya még mindig jelen van a Kontinensen. Ez pedig mindenkit csontig hatoló rettegéssel tölt el, aki valaha is hallott már meséket a vúrtyasztáni istennőről és legyőzhetetlen strázsáiról.

Egy megkerülhetetlen, kultikus könyv, ami ellenáll mindenféle konstruktív újraolvasásnak, újragondolásnak rákfenéje tud lenni az irodalomnak. A Nagy Könyv keltette farvizen temérdek követő úszik és igyekszik hullámokat verni. Vannak azonban olyan könyvek, amik sikerre viszik új elképzeléseiket egy-egy témával kapcsolatban. Lev Grossman A varázslók trilógiájából az első kötet, A varázslók például ilyen. A történet szerint egy new york-i tizenhét éves srác, Quentin Coldwater, felvételt nyer egy varázslók által vezetett egyetemre, szorgalmasan tanul majd diplomát szerez. Az egyetem kapuin kilépve elkezdi zűrös, fiatalkori felelőtlenséggel teli életét – szexszel és alkohollal. A könyv az álmodozástól a megvalósulásig, majd onnan a felnőtt lét hepehupáin keresztül vezet, vagyis a téma a fejlődésregény fantasy-ben, egész pontosan az anti-fejlődésregény anti-fantasy-ben.

A fantasy bildungsroman egy hálás téma, hosszan lehet értekezni a különbségekről az általunk ismert világ és a fiktív világ közt; az új világról, ahová a fiatal ember belecsöppen; az ott kapott feladatokról, amelyeknek elvégzése elvezet az élettapasztalatokig; illetve a Jó, amit a főszereplő képvisel és a Rossz párharcáról. Ezeket tartja szem előtt többek közt J. K. Rowling Harry Potter sorozata, Ursula K. Le Guin Szigetvilág könyvei, de még Patrick Rothfuss A királygyilkos krónikája trilógiája is többé-kevésbé ide sorolható. Ezeket szeretné A varázslók írója más szemszögből láttatni. Talán nagyobb gesztust tesz a fantasy felé, mint a fejlődésregény irányába, azonban egy olyan olvasatot szeretnék nyújtani, ahol előbbi beépül az utóbbiba.

Quentin gondolatvilágát akármelyikünk magának vallhatná. Keserű és kiábrándult, néha nihilista, mégis felvillanyozódik, amikor egy általa ismeretlen helyre téved New York-ban és átlép Varázskapuba. Grossman stilisztikai eszköztára a főszereplőhöz idomul, nincsenek túláradó metaforák, hasonlatok és megszemélyesítések. Nyelvileg világosan, lényegretörően és realistán fogalmaz, ugyanakkor a párbeszédek helyett sokszor nyúl a szabad függő beszéd eszközéhez, ami ebben a műfajban talán szokatlan. Ezen aktusok miatt egyfelől a szöveg eltávolítja olvasóját, nehezebbé teszi a befogadást, másfelől az elképzelt elvárási horizont meghökkentő összetétele, a „felnőttek Harry Pottere”, is ad egy különc újdonság-érzetet a regénynek. Utóbbi meghatározás felfejtésén érdemes elgondolkodni.