Agave Könyek

Jelenlegi hely

Gondolatban tovább ázol a vérben (Anthony O’Neill – A sötét oldal)

Szerző Makai Péter Kristóf On the

Anthony O'Neill: A sötét oldalHány intelmet kell még írni a neoliberalista gazdasági etikáról és a diktatórikus államszervezetről ahhoz, hogy felismerjük, embertelen körülmények közt kivész belőlünk az emberség? Hogy észre se vesszük, amint a vesztünkbe rohanunk? Anthony O’Neill regényében a Hold sötét oldalán létesül egy kolónia, ahol minden megkapható, különösen, ha máshol illegális, és amit egy dúsgazdag és teljhatalmú diktátor vezet, aki mindenkit manipulál. Purgatóriumnak hívják ezt a gyarmatot, de aki kicsit is járatos a hardboiled krimi, a westernek vagy a low-fantasy világában, messziről felismeri azt a Sin Cityt, ahová megérkezik a frissen kinevezett seriff, hogy rendet tegyen. Nem is lep meg, hogy a város neve Szin. Ha O’Neill valamihez ért, akkor az az, hogy hogyan öltsön magára stílusokat és vegyítse őket, játszi könnyedséggel teremtve könnyen fogyasztható műfaji koktélokat.

A jól bejáratott cselekményvázra épülő A sötét oldal pontosan azt nyújtja, amit elvárunk tőle: kellemesen ismerős, de pörgős nyomozást egy sorozatgyilkos és felbujtója után, aminek az adja meg a fő érdekességét, hogy a Holdon játszódik. Már az ízléses borító is nagyon szépen rímel a könyv beltartalmára: egy kis utalás a Star Warsra, egy kis játék a fénnyel, összességében pedig hatásos és esztétikus kompozíció.

A tudományos vagy sci-fis rész annyiban stimmel, hogy O’Neill alaposan utánaolvasott, hogy milyen lehet az élet a Hold sötét oldalán. Jó kutatóhoz méltóan mellékelte is a bibliográfiát a könyv végében, és már ezért a listáért is érdemes megvenni a kötetet, ha valaki érdeklődik a holdi mindennapok iránt. Ez a részletesség át is üt a könyv lapjain, de akárcsak Asimov nyomozós robotregényeiben, itt sem a technológiáé a főszerep, hanem maga a krimi-forgatókönyvé.

Adott egy robottípus, amelynek (annak rendje és módja szerint) az egyik tagja elszabadul, és elkezd embereket gyilkolni. A szériának nem túl fantáziadús módon a Leonardo nevet adták, és az egyes androidokat szín szerint lehet megkülönböztetni: ugyanolyan színű szőrzet, ruházat, szemszín, stb. Ezt a nevükbe is foglalják: Leonardo Gold, Leonardo White, Leonardo Grey… lehet találgatni, hogy melyik színű modell fog “meghibásodni.”

A kard útja (Robert Jackson Bennett – Pengék városa)

Szerző acélpatkány On the

Robert Jackson Bennett: Pengék városa“Számodra a háború mindig is egy nagyszabású előadást jelentett. Szerintem nem több egyszerű öldöklésnél, ami meg a legundorítóbb dolog, amit ember művelhet. [...] Ha tehát muszáj gyilkolni, akkor szükségtelen nagy feneket keríteni a dolognak.”

Vúrtya a háború istennője volt. Nevét milliók rettegték, és ugyanennyien éltették, parancsára emberfelettivé vált katonái kegyetlenül lemészároltak bárkit, aki az útjukba került. De ennek már lassan kilencven éve: az istennőt a kadzs a csatatéren lelőtte, ezzel pedig kezdetét vette az eddig rabszolgaként tartott szájpúriak hadjárata, aminek végén eltűntek az istenek a Kontinensről a csodáikkal egyetemben. A háború fővárosa, Vúrtyasztán ma egy viskókból és sátrakból álló, vad és elmaradott hely a Szolda-folyó torkolatánál, a hajdani, elsüllyedt isteni város mellett.

Ide érkezik Robert Jackson Bennett előző regényének, a Lépcsők városának egyik szereplője, Thurjin Mulagesh tábornok, hogy utánajárjon egy szájpúri terepügynök rejtélyes eltűnésének. A helyzete korántsem egyszerű: az itteni szájpúri vezetés úgy tudja, Mulagesh csupán rutinszerű körútját végzi, mint a hadsereg egy kegyvesztett tisztje, így viszont sokkal óvatosabban kell eljárnia, mintha nyíltan felfedhetné lapjait. Ráadásul a helyiek és a megszállók közt folyamatosan feszült a viszony, ugyanis a Szolda-folyó torkolatában létesítendő kereskedelmi kikötő a sok pozitív hozadék mellett egyeseknek kárt is okozhat. És, ha mindez nem lenne elég, a nemrég megalakult, északi drejlingek fiatal állama végzi a kikötői munkálatokat, újabb érzékeny elemmel gazdagítva az amúgy is pattanásig feszült diplomáciai helyzetet.

Hamarosan azonban kiderül, hogy minden politikai és gazdasági játszma csak apró perpatvar ahhoz képest, ami a háttérben húzódik: egyes rejtélyes gyilkosságok és egy különös anyag felfedezése arra engednek következtetni, hogy talán Vúrtya még mindig jelen van a Kontinensen. Ez pedig mindenkit csontig hatoló rettegéssel tölt el, aki valaha is hallott már meséket a vúrtyasztáni istennőről és legyőzhetetlen strázsáiról.

Úton a felnőttkorba? (Lev Grossman - A varázslók)

Szerző Fekete I. Alfonz On the

Lev Grossman: A varázslókEgy megkerülhetetlen, kultikus könyv, ami ellenáll mindenféle konstruktív újraolvasásnak, újragondolásnak rákfenéje tud lenni az irodalomnak. A Nagy Könyv keltette farvizen temérdek követő úszik és igyekszik hullámokat verni. Vannak azonban olyan könyvek, amik sikerre viszik új elképzeléseiket egy-egy témával kapcsolatban. Lev Grossman A varázslók trilógiájából az első kötet, A varázslók például ilyen. A történet szerint egy new york-i tizenhét éves srác, Quentin Coldwater, felvételt nyer egy varázslók által vezetett egyetemre, szorgalmasan tanul majd diplomát szerez. Az egyetem kapuin kilépve elkezdi zűrös, fiatalkori felelőtlenséggel teli életét – szexszel és alkohollal. A könyv az álmodozástól a megvalósulásig, majd onnan a felnőtt lét hepehupáin keresztül vezet, vagyis a téma a fejlődésregény fantasy-ben, egész pontosan az anti-fejlődésregény anti-fantasy-ben.

A fantasy bildungsroman egy hálás téma, hosszan lehet értekezni a különbségekről az általunk ismert világ és a fiktív világ közt; az új világról, ahová a fiatal ember belecsöppen; az ott kapott feladatokról, amelyeknek elvégzése elvezet az élettapasztalatokig; illetve a Jó, amit a főszereplő képvisel és a Rossz párharcáról. Ezeket tartja szem előtt többek közt J. K. Rowling Harry Potter sorozata, Ursula K. Le Guin Szigetvilág könyvei, de még Patrick Rothfuss A királygyilkos krónikája trilógiája is többé-kevésbé ide sorolható. Ezeket szeretné A varázslók írója más szemszögből láttatni. Talán nagyobb gesztust tesz a fantasy felé, mint a fejlődésregény irányába, azonban egy olyan olvasatot szeretnék nyújtani, ahol előbbi beépül az utóbbiba.

Quentin gondolatvilágát akármelyikünk magának vallhatná. Keserű és kiábrándult, néha nihilista, mégis felvillanyozódik, amikor egy általa ismeretlen helyre téved New York-ban és átlép Varázskapuba. Grossman stilisztikai eszköztára a főszereplőhöz idomul, nincsenek túláradó metaforák, hasonlatok és megszemélyesítések. Nyelvileg világosan, lényegretörően és realistán fogalmaz, ugyanakkor a párbeszédek helyett sokszor nyúl a szabad függő beszéd eszközéhez, ami ebben a műfajban talán szokatlan. Ezen aktusok miatt egyfelől a szöveg eltávolítja olvasóját, nehezebbé teszi a befogadást, másfelől az elképzelt elvárási horizont meghökkentő összetétele, a „felnőttek Harry Pottere”, is ad egy különc újdonság-érzetet a regénynek. Utóbbi meghatározás felfejtésén érdemes elgondolkodni.