Agave Kiadó

Gonosz és kegyetlen történet ez. Nincs benne túl sok vér, elvétve fordul csupán elő néhány gore elem, a Vértestvérek mégis képes befészkelni magát az olvasó agyába. Habár a címlapon álló Nick Cutter idézet – “Ez a regény össze fog törtni téged.” – marketinges túlzás, annyit azért el kell ismerni, hogy az olvasó nem  egyszerűen felejti el ezt a regényt, ebben pedig a popkulturális utalások is segítenek. Nézzük, miről is van szó!

Az Appalache-hegységben, a legközelebbi kisvárostól is távol, egy vadonbéli házban él a Morrow család. Maguknak való népek, ritkán érintkeznek idegenekkel, és a városban sem nagyon kérdeznek felőlük, amikor vásárlás céljából betévednek. A Morrow család egyébként fiatal lányokat gyilkol. Az anya gyerekkori traumája vezetett idáig, manipulatív, zsarnoki alkata pedig lehetővé tette számára, hogy az egész családot bevonja ebbe a tevékenységbe. Minden olajozottan működik, mindenkinek megvan a maga szerepe a folyamatban.

Michael például takarít. Ez a művelet a holttestek által előállított logisztikai problémák optimalizálásával keződik, vagyis Michael feldarabolja a hullákat. Elvégzi kötelességét, de nem szívesen vesz részt családja rémtetteiben. Ugyanakkor számára ez a norma, elvégre kisgyermek korától fogva ebben nevelkedett. Michael nem vér szerinti Morrow. A család még gyerekként rabolta el, hogy elpusztult kutyájukat vele helyettesítsék.

Michael így valójában az idősebb Ray – vagy ahogyan magát hívatja: Rebel – tulajdona, ők ketten a látszat szerint testvérek, ám tisztában vannak azzal, hogy nem vértestvérek.

Egy nap Michael megismer egy Alice nevű lányt a közeli kisváros lemezboltjában, és szerelembe esik. Úgy tűnik, hogy a szerencsétlen múltú Alice is vonzódik a fiúhoz. És még az egyébként kegyetlen Ray is hajlandó segíteni “testvérének”. Főhősünk tehát hamarosan döntéshelyzet elé áll: marad vagy megpróbál megszökni.

Körülöttem majdnem mindenki látta az Érkezés (Arrival) című filmet, és majdnem ugyanennyien olvasták azt a novelláskötetet, amin a film plakátja van, még ha a címe nem is ez. A Ted Chiang novelláit összegyűjtő könyvről, az Életed története és más novellákról van szó. A film kritikai és közönségsikerének köszönhetően a kötet nemcsak megjelenhetett magyarul (ami, a hazai piaci helyzetet ismerve, különben sose történt volna meg), hanem fényes diadalutat is megtett. Nem elég, hogy a fantasztikummal foglalkozó portálokon a megjelenés után folyamatosan erről lehetett olvasni (és mindenki dicsérte), de tényleg még azok is elolvasták, akik amúgy sci-fit évente talán csak egyet vesznek a kezükbe. Azután, hogy mindenki és mindenhol már szinte mindent leírt a kötetről, mit tudnék én még hozzátenni?

Hát talán azt, miért volt hihetetlenül frusztráló, végeredményben mégis lehengerlő élmény elolvasni ezt a kötetet.

Persze számíthattam volna erre. Már a korábban olvasott “Kilégzés” (“Exhalation”, magyarul megjelent: Kétszázadik antológia) is felemás élmény volt. Egyrészt szinte beleégett az agyamba a novella egyik képe, amikor a főszereplő robot szétszedi a saját fejét tükrök és különféle karok segítségével, hogy rájöjjön, hogyan is működik valójában. Másrészt hiába éreztem, hogy itt valami különlegeset olvasok, mégis hiányzott az az apró szikra, amiért teljes mértékben lelkendezni tudtam volna. Viszont ekkor egy életre megjegyeztem Chiang nevét. És akkor jött tavaly az Érkezés, és az Életed története. Én pedig olvasás közben lassan teljesen elbizonytalanodtam. Mert ugyan a címadó írással kezdtem (két órával később pedig megnéztem a filmadaptációt, ezzel meg is ölve a filmélmény jelentős részét), és már itt éreztem valami különös, zavaró dolgot, igazán akkor estem kétségbe, amikor elejétől kezdve végighaladtam az írásokon. Az “Életed történeté”-nél még meg tudtam magyarázni azzal, hogy viszonylag gyorsan kitaláltam, mi lesz az egész írás alapötlete, és hogy nagyon hasonlít egy nagy-nagy kedvencemre. Chiang mellett szóljon, hogy ezt az utószóban ő is kiemeli, na meg aztán az ő műve is bőven megéri az elolvasást. Már csak azért is, mert véleményem szerint Denis Villeneuve filmje akkor tud működni igazán, ha az ember elolvassa mellé az eredeti alapanyagot.

Köszöntjük kedves olvasóinkat a hagyományos év végi könyves futamunkon. Igen, eltelt egy újabb év, tele izgalmasabbnál izgalmasabb pillanatokkal, mégis valahogy kevésbé derülten tekint vissza az ember 2016-ra. Sajnálatos módon az elmúlt egy évben rengeteg veszteség érte a művészeti életet, s ezek nélkül nem teljes az év. A rockpápa Lemmy ezúttal is előre ment, majd David Bowie költözött vissza a világűrbe, s közben olyan gyerekkori filmes ikonokat is elvesztettünk, mint Bud Spencer, Alan Rickman vagy a Star Wars Leia hercegnőjét alakító Carrie Fisher. Miközben olyan kiváló írók távoztak, mint Umerto Eco, Harper Lee, Kertész Imre, Esterházy Péter, Kőrösi Zoltán. És még hosszan sorolhatnánk a szomorú listát. Legyen nekik könnyű a föld! Reménykedünk, hogy 2017 már kevésbé borús felhőket hoz.

Pedig ha a Próza Nostra felől tekintünk vissza, akkor igen sikeres év van mögöttünk, számos emlékezetes pillanattal. A legfontosabb, hogy 6 éves lett az oldal, ami még mindig hihetetlennek tűnik. Ez elsősorban az olvasók és a szerzők elköteleződésének, támogatásának köszönhető, szóval nagy köszönettel tartozunk ezért az évért is. Újra részt vehettünk a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál panelbeszélgetésén, majd nagy sikerrel bonyolítottuk le a csernobili atomkatasztrófa 30 éves évfordulójához kapcsolódó novellapályázatunkat (az eredményhirdetésről készült felvételt itt tudod megtenni). A pályázat legjobb szövegei később, az oldal születésnapjához kapcsolódóan meg is jelentek e-könyv formátumban (ha még nem olvastad, pótolhatod innen letöltve). Könyves fronton is nagyon sok izgalmas, valóban eseményszerű megjelenés történt, ezeknek egy részét már számos partnerünknél, blogokon vagy éppenséggel a Facebookon futó villámajánlóinkból is olvashattátok. Én itt most csak egy örömteli pillanatot említenék: oly sok szenvedés után végre megjelent China Miéville Bas-Lag trilógiájának zárókötete, s ezzel végre lezárulhat a kultikus regénysorozat hazai kiadásának már-már tragikomédiába forduló kálváriája (a szerző több könyvének kiadói eltékozlása persze továbbra sem ért véget, de kíváncsian várjuk, hol bukkanak fel további könyvei). Ja, és megjelent magyarul az egyik legizgalmasabb noir képregény, a Blacksad. Szerintem nem is lehet több kérdés... Na, de lássuk mi volt könyves fronton a kollégáknál.

Az elmúlt évben az Agave Könyvek jóvoltából volt szerencsém több olyan kötetet is olvasni, amelyeket a külföldi kritikusok a fantasy következő lépcsőfokának neveztek. Hosszan lehetne értekezni arról, hogy leírható-e a fantasy haladása fejlődésként vagy sem, meglátásom szerint ezek a könyvek úgy tudják összeszedni a műfaj jellegzetességeit – gondolok itt a világépítésre, az idegen fajokra, legyenek azok emberszerűek vagy sem, és magára a narratívatípusokra –, hogy ezalatt intelligens módon behozzák az újat a korábbiak helyére vagy mellé, amitől valóban kiugróvá válnak. Ilyen elképzelésekkel élt A varázslók-trilógia, de Az ötödik évszak N. K. Jemisintől is ebbe a kategóriába esik.

A Jemisin írta fiktív világ onnan indul, ahol a legtöbb narratíva véget ér, az Apokalipszistől. Ezt a tényt azzal bővíti ki az írónő, hogy ez az esemény nem egyszeri, hanem többszöri – amikor kizökken az idő, megtörténik a pusztítás, vagyis egy negyedik évszak után jön egy ötödik is. A látszólag lehetetlen pozíciót Jemisin arra használja fel, hogy posztapokaliptikus világát egyfelől felépítse, másrészt ezalatt meg is magyarázza azokat a tudnivalókat, amelyek segítségével gyakorlatilag egésszé teszi ezt a világot. Ezen kettősség játéka adja az egyik különlegességét Az ötödik évszaknak és itt a varázslat – itt orogénia – működésében szinte megkülönböztethetetlen a science fiction mechanizmusától.

A könyv kezdetén egy mindentudó narrátor közli az olvasóval, hogy milyen formában érkezett az utolsó ítélet a kontinensre, Rezdületlenre. Bemutatja a negyvenkét éves női főszereplőt, Essunt, aki férjét keresi, mert elrabolta a lányukat, Nassunt és megölte fiúkat. A világ bemutatásában azonban a másik főbb szereplőnek, Damayának és Szienitnek van nagyobb jelentősége.

Azzal, hogy a kötet átvette az SF azon metódusát, hogy mindent racionalizálva kell elsajátítani, semmi sem maradhat magyarázat nélkül ezen, egy megismerési fékkel gátolja a narratívát. Egyrészt Essunon keresztül kapunk egy olyan szemszöget, amely már nem talál értéket az életben, ezért tapasztalatainak köszönhetően, az újdonságok bemutatása és azok megismerése nála háttérbe szorul. A nő céltudatos megindultsággal tudósít a körülötte folyó eseményekről, mégis az ő elbeszélői pozíciója az egyes szám második személy miatt órási mankó a szöveg átélésében és megértésében.

Örökké Égő Kos lángja kialszik, vagyis az isten meghalt. Az adósságai okozták a halálát. Mi ilyenkor a teendő? Jogászokat kell hívni, akik átnyálazzák a szerződéseket, és próbálnak rájönni, vissza lehet-e hívni Kost az életbe. Vagy legalábbis valamit hozzá hasonlító entitást.

Az Agave kiadó vitán felül a kortárs, izgalmas és újító fantasy zászlóshajója a magyar piacon, Gladstone regénye a Lépcsők városával és Az ötödik évszakkal együtt azt a fajta sziporkázóan ötletes fantasyt nyújtja, amivel még Miéville könyveiben ismerkedtem meg. (És akkor ne feledkezzünk meg A varázslók-trilógiáról sem, már ami az újítást illeti, még ha egészen más típusú fantasy is, mint az előbbi három.)

De miben áll Gladstone újítása? Leginkább talán abban, ahogyan a mágiát (a Tudást) kezeli – már-már tudományosan. Ezért is állhatott olyan közel hozzám: a mágiahasználók – Mesterek és Mesternők – nagyjából úgy viselkednek, mint a közgazdászok, akik azt nézik, hol lehet lecsippenteni egy kis hasznot, amit aztán máshol felhasználhatnak. A mágia itt közgazdasági alapon működik. Nem elég, hogy minden varászlásnak ára van, de a mágia maga is lehet fizetőeszköz. Az istenek és híveik viszonya is lényegében hasonló alapon szerveződik: az istenek, mint a bankok, a „befektetőkkel” (a híveikkel) kvázi szerződéseket kötnek, ahol a hit erejéért cserébe csodákat visznek véghez. Csodálatos, ahogyan Gladstone az emberek és istenek viszonyát fejtegeti, hogyan létezik a kettő egymás mellett, és hogyan változott meg a köztük lévő viszony. A történet helyszíne remek példája ennek az együttélésnek: Art Coulumbot Kos, a Tűzisten uralja, cserébe üzemelteti a házak fűtését, a gőzgépeket, mozdonyokat. Gyakorlatilag az egész város léte Koson múlik. És éppen ezért olyan nagy probléma, hogy az isten elhalálozik.

Mi lett volna, ha…? Olyan kérdés ez, mely életünk során legalább egyszer biztosan felvetődik bennünk. Lehetőségek végtelen hálózata leng körülöttünk, és mi mégis egy bizonyos úton fogunk haladni. Ha egy ponton másképp döntöttünk volna, most hol tartanánk?

Erwin Schrödinger gondolatkísérletében adott egy macska, amelyet egy méregfiolával és egy radioaktív atommal együtt zárt dobozba helyezünk el. Amennyiben az atom lebomlik, a méregfiola összeroppan, aminek következtében a macska elpusztul. Arra, hogy az atom egy óra elteltével lebomlik, 50% esély van. Tehát az állat állapotát a doboz kinyitása nélkül lehetetlen megmondani. Az elmélet koppenhágai interpretációja továbbment ennél: mielőtt a megfigyelés bekövetkezne, az atom a lebomlás és nem lebomlás állapotában van. Vagyis a  megfigyelés ténye lesz az, ami döntésre kényszeríti a rendszert.

Mi köze a két dolognak egymáshoz?

Erra a kérdésre Blake Crouch legújabb könyve, a Sötét anyag (Dark Matter) adja meg a választ. A szerző már több remek kötetet is maga mögött tudhat, elég csak a Wayward Pines-trilógiára gondolni, amelyből azóta sorozat is készült. Ezúttal a science fiction és a thriller világába helyezi az emberi élet egyik problémáját: milyen következményekkel jár egy döntés? Mindezt úgy, hogy jelenleg is feltárásra váró tudományos kérdéseket feszeget.

A főhős (Jason Dessen) előtt ott állt annak a lehetősége, hogy korszakalkotó felfedezést tegyen a természettudomány területén. Ám végül nem ezt az utat választotta. Egy középszerű fizikaprofesszor lett belőle, mert úgy döntött, hogy lemond a sikerről, és elveszi feleségül Danielát. Egyikőjük sem lett annyira elismert, mint ahogy arról álmodtak, de elégedettek az életükkel. Jason imádja a feleségét, a fia, Charlie pedig kárpótolja mindenért, amiről lemondott. Mindez azonban egy pillanat alatt véget ér. Jason némi unszolás után elmegy az egyik barátjának tartott ünnepségre, de már nem tér vissza otthonába. Az úton követni kezdik, majd egy maszkos alak fegyvert szegez rá. A támadó nem rabolja ki, hanem egy kihalt helyre viszi. Miután a maszkos kikérdezi az életéről, egy különös szerrel elkábítja.

Október 4-én jelenik meg Sylvain Neuvel debütáló regénye, a hangos sikert arató Alvó óriások az Agave gondozásában. Nem csupán az alább röviden bemutatott, fordulatos cselekmény miatt lehet érdekes a szöveg, hanem a nem mindennapi narrációja miatt is: "Nem látunk bele senkinek a fejébe. A szereplőkről az alapján tudunk meg bármit is, hogy figyeljük, mit tesznek, mit mondanak, mit hallgatnak el. Mint ahogy ez egy filmben, vagy éppenséggel a valóságban működik" – mondja Neuvel.

Deadwood, Egyesült Államok: egy kislány oson ki sötétedés előtt kipróbálni az új biciklijét, hirtelen azonban eltűnik a lába alól a talaj. Egy mély veremben ébred, miközben a mentőcsapat épp ereszkedik le érte. De azok, akik a gödör pereméről néznek le rá, valami sokkal különösebbet látnak egy egyszerű kislánynál... A kislány felnő, és Dr. Rose Franklin lesz belőle: zseniális tudós, kutatási területének az egész világon elismert szakértője. Ez a terület pedig nem más, mint kislánykori  felfedezése: egy óriási, díszes kéz, amelyet hihetetlenül ritka fémből készítettek jóval korábban, mint hogy a kontinensen bármilyen emberi civilizáció kialakult volna. Olyan tárgy ez, melynek eredete és rendeltetése egyszerre lesz a leghatalmasabb rejtély, amelyet eddig az emberiségnek meg kellett oldania. Származásának titkát felfedve talán megváltozik minden, amit eddig az életről hittünk. És még hány hasonló darabra bukkanhatunk a nagyvilágban... Mi lehet ez a szerkezet? Ki készíthette? Hogyan lehetséges, hogy anyaga a bolygón előforduló legritkább fém? Vajon képes lesz valaha irányítani az ember? Mi van, ha nem is annyira a véletlen műve, hogy rátaláltunk? És mi történik majd, ha végül az utolsó darabot is a helyére illesztjük ebben a gigantikus, globális kirakóban?

Szeptember 15-én jelent meg John le Carré új könyve, A titkos zarándok, az Agave Kiadó gondozásában, ezzel pedig az utolsó Smiley-kötet is elérhető magyarul. Remek belépő lehet azoknak, akik még nem olvastak le Carrét, mivel a kötet nem vastag és több izgalmas történeten keresztül mutatja be a hírszerzés világát.

A Kontinenst hat isten uralta. Kolkán, Vúrtya, Tálhavrász, Ahanász, Dzsukov és Olvosz tettei alakították a világot, formálták a valóságot, törvényeik szerint éltek az emberek milliói. Ám egy napon egy elnyomott szájpúri, a semmiből előlépő kadzs végzett az istenekkel, megdöntötte a Kontinens uralmát, hazáját pedig a leghatalmasabb országgá tette a földön. Hetvenöt évvel később, a történet kezdetére Bulikov lecsúszott, pedig a hajdani legfontosabb város volt, ahol a hat isten közösen rendezte vitás ügyeit, ma nyomornegyedekkel és lepusztult épületekkel teli hely. A szájpúriak uralják a Kontinenst, kirendeltjeik élet-halál urai, az itt élőknek viszont szigorúan tiltják, hogy akár csak beszéljenek a halott isteneikről. Amikor azonban brutálisan meggyilkolják a nagy szájpúri tudóst, Efrem Pangyüit, egy titokzatos nő érkezik a városba segédjével. A törékeny, szürke kisegérnek tűnő Shara Thivani és óriás északi titkára, Sigrud nem egyszerű nagykövetek: ők ketten a legjobb kémpáros Szájpúr történetében, Shara pedig a Kontinens történelmének – és az isteneknek – az egyik legnagyobb szakértője. Bár sok mindenre felkészültek, a nyomozás során olyan dolgok kerülnek a felszínre a városban, amelyek a jelent, a jövőt, a múltat, sőt, a valóság egész szövetét képesek végleg megváltoztatni.

Ne tévesszen meg senkit sem az eléggé sablonosnak ható történet: a nyomozás valóban különös dolgokat hoz a felszínre, és a regény legerősebb része – meg merem kockáztatni, emiatt fognak sokáig emlékezni rá az olvasók – éppen az, ami a felszínre kerül. Nem kertelek: Robert Jackson Bennett első fantasyje olyan elemi erejű világalkotást visz végbe, ami még az én galaktikus léptékű sci-fikhez szokott elmémet is lázba hozza. Először is, ez a világ nem csak kimozdul az idehaza sokak fejében élő, európai kultúrkörre épülő fantasy világképből, de még csavar is a világán egy párat, például azzal, ahogyan az isteni tettek hatását kezeli. A Kontinens és Szájpúr viszonya annyira érdekes és sokrétű, hogy érezni, nem volt mindenre hely a könyvben, viszont Bennett nem is akar mindent kifejteni, éppen csak annyit mond el, amennyi feltétlenül szükséges.

Éden. A hely, ahová a Teremtő az első emberpárt, Ádámot és Évát helyezte, hogy ott éljenek bőségben és boldogságban,  az állatok fölött uralkodjanak és élvezzék a természet gyümölcseit. A tökéletes béke helye ez, ahol nyugalomban élhetnek az emberek, nem kell tartaniuk veszedelemtől.

Ha ilyen az Éden, milyen lehet egy Sötét Éden?

Chris Beckett Édenje egy olyan bolygó, amelyik nem kering központi csillag körül. Azonban még egy ilyen sötét helyen is van élet. A bolygó belsejéből tör elő, és fákhoz hasonló élőlényekben ölt testet. Ezek a fák meleget és fényt adnak, aminek köszönhetően az élet számos formája alakult itt ki. Beckett nem tér ki a világ működésére, és ez zavarhat is egyes sci-fi olvasókat, de ez talán szándékos mulasztás.

Az írót ugyanis valami egészen más érdekli: az itt élő emberek. Ez az Éden, ahogyan a bibliai megfelelője is, egy emberpárnak, Tommynak és Angelának volt az otthona. Ők véletlenül kerültek ide, viszont hamarosan már gyermekeik is születtek. Több, mint 160 évvel később 532 leszármazottjuk él Édenen. A Család tagjai örökül kapták Tommy-tól és Angelától a Föld legendáját, és a két ősszülő történetét a Leszálló Eccséggel, a Dacos űrhajóval, a Három Útitárssal és más, a Család eredetéhez tartozó, már-már vallásos szentségként kezelt elemekkel. Ezt a történetet évente felelevenítik, hogy sose felejtsék el: a Föld egyszer eljön hozzájuk, és hazaviszi a Család összes tagját oda, ahol a fény beragyogja a világot, és nem ér véget a völgy határainál. Ám minden Édenben megjelenik egyszer valaki, aki meg akarja bolygatni a békés rendet.