Agave Kiadó

Jelenlegi hely

Lovecraft és a detektív (Jeff VanderMeer Déli Végek-trilógiája)

Szerző Fekete I. Alfonz On the

Jeff VanderMeer: Déli Végek-trilógia (forrás: Agave Könyvek)Rejtőzik valami rendkívüli VanderMeer trilógiájának azon elképzelésében, hogy a lovecrafti bizonytalant és megmagyarázhatatlant összeköti a detektívmunkával, amelynek elsődleges funkciója nem más, mint értelmezni a történteket a bizonyítékok fényében. Nincsen ez másként magával az olvasás aktusával sem. Ezzel a ténnyel maga a szerző is tisztában van, hiszen nem véletlenül játszik erre rá, mintegy rámutatva a kortárs olvasási szokásokra. Korábban már írtunk a trilógia első kötetéről, én inkább az esszéisztikusabb megközelítést választom. Elmorfondírozok néhány jellegzetességén a köteteknek, amelyek úgy hiszem, hogy hátterét adják magának a trilógiának. Olyanokra gondolok például, mint hogy miként kapcsolódik a lovecrafti hagyományhoz ez a három kötet, miért értem detektívtörténetnek a trilógiát, miért érdekes a detektívtörténet beemelése ebbe a hagyományba, illetve, hogy hogyan játszik el VanderMeer a térrel.

A New Weird műfaji sajátossága az, hogy nagyon sokféle zsánerelemet el tud nyelni és azokat a saját hasznára fordítja. A weird fiction legalább száz éves, volt ideje tehát az angolszász irodalomban kialakulni, változni és több metamorfózison át eljutni napjainkig és a New Weird címkéig. H. P. Lovecraft a Természetfeletti rettenet az irodalomban című esszéjében hangsúlyozza az atmoszféra fontosságát, VanderMeer pedig mindent megtesz annak érdekében, hogy ez a feltétel a legmesszebbmenőkig teljesüljön. Olyannyira, hogy maga a történet és a karakterek is háttérbe szorulnak.

A trilógiára jellemző, hogy információinak döntő többségét eltakarja vagy egyszerűen meg sem osztja az olvasóval. Ez a hiány egyfelől ismerős lehet a detektívtörténetekből, ahol mozgatórugóként működik a narratívában, másfelől a lovecrafti rémtörténetek esetében a megnevezhetetlenséget segíti elő, és hasonló módon vezeti a szöveget, ahogyan a kriminél. Előbbi esetében ennek a deficitnek a leküzdése határozza meg a cselekményt, utóbbiban azonban ugyanez a törekvés mindig meghiúsul. Ezzel létrehozzák azt a folyamatosan egymásnak feszülő erőteret, amely a Déli Végek-trilógiát irányítja. Egyúttal pedig megerősítik  a lovecrafti hagyomány összekapcsolódását a detektívtörténettel.

A krimi sajátosságai közül elsősorban az okok és célok meghatározására gondolok. VanderMeer trilógiájában ezek azok a pontok, amelyekre jelentős hangsúlyt fektetett a szerző. A Déli Végek tudásközpontja és a kiküldött expedíciók igyekeznek az ismeretlen X Térség létrejöttének okait és későbbi céljait kutatni, ezzel kijelölik azt a főbb csapásirányt, amelyet a narratíva követni fog. Állandósul a kutatás és a remény, hogy ennek a keresésnek lesz is valamilyen eredménye. Minden más háttér, akárcsak egy detektívtörténet esetén. Ezt erősíteni látszik az is, hogy olvasás közben néhol szerepkörökre zsugorodnak az amúgy viszonylag jól kidolgozott karakterek. A mozaik összeállítása és a feltárás igénye hajtja előre a trilógiát.

A hiányosságok magával az X Térség térképen való elhelyezésével kezdődnek. Már a narratíva kezdetén megteremti a felfejthetetlenség érzését, hogy nem tudjuk, mégis hová tegyük ezt a pontot a térben (elvégre, ahogy az angol mondja, az ’X’ jelöli a helyet). A továbbiakban pedig minden kísérlet zátonyra fog futni, amely az emberi értelem igája alá akarná hajtani a történetet. Értelemkeresés szempontjából a térbeli meghatározhatatlanságon túl azonban más szempont(ok)ból is meg lehet közelíteni a trilógiát. A misztikumot és rejtélyt az első kötetben a tulajdonnevek elhagyása adja. A második regényben, a Kontrollban, a névtelenség továbbra is fontos a főszereplő, Kontroll esetében. Ez a fedőnév egyszerre ígér felügyeletet és tudást. Két olyan ismérv, amelyek segítségével a szerző és narrátora esetleg formába önthetné a lovecrafti alaktalanságot.

Idegenek a posztapokaliptikus családban (Jeff VanderMeer – Borne)

Szerző Fekete I. Alfonz On the

Jeff Vandermeer: BorneVanderMeer új kötete egy fekete napló. Nemcsak amiatt, mert egyes szám első személyben nyilatkozik benne a főszereplő-narrátor, hanem azért is, mert arról árulkodik, hogy valami végzeteset tettünk mi, emberek, valami szavakkal meghatározhatatlant, amelyből ez alkalommal nem másztunk ki győztesen. Az apokalipszis bekövetkezett és az ember elvesztette korábbi hegemóniáját, el kellett fogadnia, hogy immár nem ő áll a hierarchia tetején és alkalmazkodnia kell a körülményekhez. Meglepő módon azonban, mindezektől függetlenül, mégis az emberszerűség az, ami tetten érhető a Borne-ban. Elvégre, mi lehet annál emberibb, mint bepillantást nyerni egy (diszfunkcionális) család működésébe, amely valójában soha nem lehet igazi család egy posztapokaliptikus világban?

A könyv rögtön az elején bemutatja azt a lényt, amely valójában az érdeklődés állandó középpontjába kerül: Borne-t. A guberálóként éldegélő Rachel egy begyűjtő útja alkalmával talál rá Mord, a sugárzások következtében hatalmasra nőtt és megőrült medve bundáján erre a beazonosíthatatlan eredetű pacnira. A nő hazaviszi a drogokkal üzletelő barátjával, Wickkel közösen fenntartott földalatti élőhelyükre a lényt, amit később Borne-nak nevez el. Borne pedig itt apránként elsajátítja az embereket meghatározó viselkedési normákat és készségeket.

A narratívának ismételten, ahogy VanderMeer előző szövegében, a Déli Végek-trilógiában, ad némi egzotikumot, hogy szinte ismerős, szimbolikus háttér (tengerpart, világítótorony) előtt játszódik a történet. Azonban ezúttal egy jóval urbánusabb helyszín is csatlakozik a burjánzó természethez: egy névtelen város lesz a regény narratív tere, ahol a korábban itt működő, Vállalatként hivatkozott biotech cég ténykedéseinek következményeként elszabadult óriás, Mord tartja rettegésben a civilizáció romjain boldogulni próbálókat. A felborult erőviszonyoknak köszönhetően az emberi élet jelentős változáson megy át. Mintha visszatérne a gépesítés és a profitorientált korszak előtti azon állapotba, amikor minden, a környezetében megtalálható dolgot és elemet a saját hasznára akart fordítani. Mindazonáltal a regényben fontos maradt a cserekereskedelem is, ahogyan N. K. Jemisin Az ötödik évszak című regényében. VanderMeer ezt a társadalmi állapotot alapul véve él, ha nem is a legnyíltabban, a kapitalizmus kritikájával. Ugyanakkor a használhatatlan és kidobott tárgyak újrahasznosítása révén megidézi a salvagepunkot, mint egyetlen lehetséges életmódot, amely a posztapokaliptikus környezettel és a kapitalizmus veszélyeire való figyelmeztetéssel együtt megrajzolja a regény gondolati hátterét. A salvagepunkot elsődlegesen úgy értelmezhetjük itt, mint az történt például a Mad Max: Fury Roadban, vagyis egy kataklizma utáni, légüres térben újjászerveződő élet, amelyben a kapitalizmus ideológiája már a múltté.

A bennfentes nézőpontok (John le Carré – A titkos zarándok)

Szerző stv On the

John le Carré: A titkos zarándok

"Az én életem célja az volt,

hogy véget vessek annak a kornak,

amelyben éltem."  (16.)

John le Carré regényeihez időről időre visszatalálok, mint ahogyan a régi barátokhoz szokott az ember, még ha alkalmanként messzire is kerülnek egymástól. A Karla-trilógia (az első kötetről írott kritikánk itt olvasható) George Smiley-ja szívemhez közel álló irodalmi alak. Fájóan félresikerült magánélete, látszólag lassú, nehézkes, időnként már-már tehetetlennek tűnő karaktere és zseniális helyzetelemző képessége, kimagasló intelligenciája élő és összetett személyiséggé teszi. Olyasvalakivé, akinek a munkájáról és a körülötte lévő világról alkotott gondolatait szívesen hallgatnám személyesen is.

A Karla-trilógia főszereplője a központi alakja A titkos zarándok című kötetnek is. Ez utóbbi azonban narrációját tekintve valamivel bonyolultabb a három regénynél. Tartalmát egymással csupán laza kapcsolatban álló, számozott történetek alkotják, ezt a laza kapcsolatot az elbeszélés módja hozza létre. A kötetben szereplő szövegek ugyanis George Smiley történetei, aki a hírszerzés sarratti kiképző iskolájában – mely természetesen fiktív intézmény – tart a végzősöknek előadást, melyet kötetlen beszélgetés követ. A kötet narrátora Ned – Smiley régi munkatársa –, az ő szemén keresztül látjuk a Körönd legendás alakját, a Smiley által a hallgatóságnak elmesélt történetek Ned visszaemlékezésein keresztül jutnak el az olvasóhoz, figurája funkciójában hasonlít a Sherlock-történeteket elbeszélő Dr. Watsonhoz.  Smiley előadásaiból így csupán néhány kiegészítő megjegyzést kapunk. Mivel a Karla-trilógiában nem találunk efféle nézőpontot, A titkos zarándok tovább gazdagítja Smiley alakját nem csupán az eddig ismeretlen eseményeken keresztül, de az által is, hogy egy szakmabeli, egy kém tekintetén keresztül szemlélhetjük alakját. Ez a nézőpont efféle megfigyelésekre is lehetőséget ad:

Borzalmak a magyar erdőkben (Veres Attila – Odakint sötétebb)

Szerző Katsa On the

Veres Attila: Odakint sötétebbBe kell vallanom, egy ideje félek a hazai szerzőktől, ha a dark fantasy és science fiction zsáneréről van szó. De egyúttal mindig reménykedek is, mikor tudomást szerzek egy éppen megjelenő könyvről, mert nagyon szeretném, hogy az jó legyen. Pontosan ezért volt Veres Attila regénye számomra az egyik legjobban várt az idei könyvhetes megjelenések közül (ezt az izgalmat csak fokozta a csalogatóan minimalista, igényes borító), így a kézhezvételt követően nem sokkal ki is végeztem. Méghozzá elégedetten. Az író neve egyébként egyeseknek ismerős lehet: számos alkalommal publikált már novellákat a The Black Aether magazinban, de az Odakint sötétebb az első regénye. És őszintén remélem, hogy nem az utolsó.

Veres Attila írása egy alternatív Magyarországon játszódik, ahol 1983-ban egy új faj jelent meg, a cellofoidák. (Ennél a pontnál meg is állok, hogy egy iszonyatos közhelyet elpuffantsak: a kevesebb néha több. Az arányok pontos ismerete és betartása az egyik oka annak, amiért ez az írás igazán jó: bár nincs hiány a leíró részekből, néhány attribútumot leszámítva nem tudtam meg, hogyan is néz ki például egy ilyen lény, csak sejtem. És ez jó, mert el kell képzelnem.) Az emberek félelmükben irtani kezdték őket, mígnem elterjedtek a hírek, hogy az állatok speciális váladéka, a kristálytej gyógyítja a rákot. Ezután telepek létesülnek, ahol a maradék cellofoida biztonságos izolációban élhet, illetve itt működnek a kristálytejszűrő-állomások is.

A cselekmény kezdetben lassan bontakozik ki, de jelen esetben ez nem jelenti azt, hogy unalmas vagy vontatott lenne a történet. Egyszerűen szórakoztatóak a leíró részek, s alapvetően ezek határozzák meg a regény identitását. Az egész kötetet áthatja egy jellegzetes atmoszféra, amelyet Veres Attilának sikerült kifogástalanul létrehoznia, és ami beszippantja az olvasót. A fiktív cselekményt ugyanis körbefonja az abszolút vidéki nihil, ami – ha félretesszük a csápokat és a megmagyarázhatatlan történéseket – nagyon is hitelesen jeleníti meg a magyar “istenhátamögötti” települések vegetálását.

Zátonyra futottak (László Zoltán – Távolvíz)

Szerző acélpatkány On the

László Zoltán: TávolvízElég régóta követem a hazai sci-fi szerzőket, hogy tudjam, kik azok, akiknek megéri várni a könyveit. Nincsenek sokan, ez pedig megnehezíti a dolgukat, hiszen egy kisebb hiba is elég ahhoz, hogy az olyan csökönyös olvasók, mint én, felemás szájízzel tegyék le az amúgy nem rossz regényeiket. László Zoltán egyike azoknak, akik színvonalas, érdekes és izgalmas történeteket tesznek le az asztalra, és ha úgy adódik, nem félnek kísérletezni a formával, mondanivalóval, a sci-fi és fantasy alkotóelemekkel. Nagyon sokat kellett várni új regényére, a Távolvízre, és szerintem pont ezért volt felemás élmény számomra a könyv.

Pedig a világ ismét remek. A közeljövőben, amikor az emberiség egy globális katasztrófa felé rohan, mintegy százmillió idegen lény jelenik meg az Atlanti-óceánban. Senki sem tudja, honnan jöttek, vagy hogy miért - maguk a kreatúráknak nevezett idegenek sem, ugyanis valami rejtélyes törés miatt elveszítették minden, a Földre érkezésük előtti emléküket. Csak egy dolgot tudnak: hogy szolgálni akarják az emberiséget.

A regény negyven évvel később veszi fel a fonalat. Az EMP háborúk után (amikor az elektromágneses impulzus fegyverek miatt minden fejlettebb technológia használhatatlanná vált és a gépeken őrzött információk elvesztek) az emberek a partokra és a nyílt vizekre költöztek, hogy igénybe tudják venni a kreák szolgálatait. Ilyen például az ún. “lassú időgép” technológia, aminek a segítségével sokkal gyorsabban lehet öregíteni a dolgokat, vagy pl. élelmiszert termeszteni. A két főszereplő, Goda Gellard és anyja, Jana egy ilyen “ligben” szenved hajótörést, és a külvilágban eltelt percek számukra majdnem két évtizedet jelentettek. Anya és fia másként próbálják feldolgozni az őket ért traumát, ennek pedig egyik módja, hogy igyekeznek minél távolabb kerülni egymástól. Azonban minden megváltozik, amikor a kreák sziklahajójának tanulmányozásával foglalkozó tudósnő egy kollégája rejtélyes felfedezést tesz.

Északi pszichopátia (Neil Gaiman – Északi mitológia)

Szerző stv On the

Neil Gaiman: Északi mitológiaÉrtelmetlen volna vitatni, hogy Gaiman az egyik legfontosabb élő fantasyszerző. Arról már inkább érdemes beszélgetni, hogy vajon mely formákban mutatkozik a legerősebbnek. Bár az Amerikai istenek fontos szöveg lett, ami még több olvasót szerzett magának a filmsorozat beindulása óta, illetve a Sosehol vagy akár a Csillagpor is olyan regények, melyek kapudrogként szolgálhatnak a gaimani életműbe, én mégis Csarliprinccel vagyok egy véleményen, aki szerint Gaimannek a kisebb formák állnak jól. Mindig is lenyűgözött az Amerikai istenek gazdagsága, ám a szerző novelláskötetei mélyebben megérintettek, és sokkal tovább a fejemben maradtak, mint a hosszabb szövegei.

Az Északi mitológia ebből a szempontból szerencsés határhelyzetben van. Gaiman a kötet során újraírja az északi mítoszok által ránk hagyományozott, nem túl sok történetet, mely egyfajta koherenciát kölcsönöz a szövegeknek. Így értelmezhetőek egy regény fejezeteiként is, ugyanakkor a történetek eléggé lazán kapcsolódnak egymáshoz ahhoz, hogy novelláskötetként olvashassuk őket. Mindez olyan narrációs szabadságot adott a szerzőnek, amely lehetővé tette, hogy újra megcsillogtathassa a kisprózában való kiválóságát.

Ahogyan az az előszóban is olvasható, a szerző tartja magát a mítosz ismert forrásaihoz, ugyanakkor nem lenne nagyszerű író, ha nem tudta volna becsempészni saját hangját és stílusát az átiratokba. Akár az egyes történetek tempóját, akár a dráma adagolását vagy a szereplők felépítését tekintjük, ízig-vérig Gaiman-kötetet tartunk a kezünkben.

Az írások egyik legnagyobb erénye a karakterek – az északi istenek – megformálásában rejlik. Mindegyikük szerepét alakját éppen annyira értelmezi át Gaiman, hogy megmaradjanak az alapvetően ismert jellemvonásaik, mégis a megszokott ábrázolásmódtól kissé eltérő személyiséggé állnak össze. Thor például hatalmas, erős és hős harcos, ahogyan az elvárható, ugyanakkor annyira hiú, hogy elvakítja a saját büszkesége, így könnyedén az orránál fogva vezetheti testvére, Loki. Éles elméjűnek sem nevezhető; nem veszi észre a finomabb sértéseket, végképp süket az iróniára.

Misztikus horrorból kalandregény? (Blake Crouch – Véres arany)

Szerző JKR On the

Blake Crouch – Véres aranyVallási fanatizmus, aljasság, kioltott életek, kapzsiság, szenvedés. Talán ezekkel a szavakkal lehetne a legjobban összefoglalni Blake Crouch Véres arany című regényét. Azonban van egy jelző, ami még idekívánkozik: a meglepő. Aki már olvasott az író tollából származó könyvet – mint például a Wayward Pinest vagy a Sötét anyagot –, azt meg fogja lepni a Véres arany, mivel ez a mű az előzetes elvárásokat teljesen felrúgja. Valószínű, hogy az olvasók eltérően fogják értékelni, hogy jó vagy rossz értelemben.

A könyv magyarul idén jelent meg, egy-két szedési hibát leszámítva igényes kivitelben, kifejezetten csalogató borítóval. A regény cselekménye két szálon fut, 1893-ban és 2009-ben, a helyszín pedig többnyire az Elveszett Város nevű kis helység a hegyekben. 1893 karácsonyán az aranyláz miatt a hegyekbe költözött lakosság ismeretlen okok miatt nyom nélkül eltűnik. Az eset különlegessége az, hogy minden tárgyuk érintetlenül megmaradt, semmi sem utal dulakodásra, fosztogatásra vagy valamilyen vírusos fertőzésre. Erre a rejtélyes eltűnésre keresik a választ 2009-ben, amikor egy kutatócsapat felmegy a hegyekbe. Abigail – a főhősnő – újságíróként dolgozik, az apja, Lawrence vezeti az expedíciót. A férfi történelemprofesszor, akit magával ragadott a hely misztikus háttere, így minden elérhető információt megszerzett a városról és annak lakóiról. A csapat tagja még a két túravezető, Jerrod és Scott, valamint egy paranormális fényképészettel foglalkozó házaspár, June és Emmett. Bár az indulás előtt a helyi seriff felhívja a figyelmüket arra, hogy veszélyes lehet felmenni az Elveszett Városhoz, a figyelmeztetés nem éri el a célját. Ugyan a romos település mára már teljesen kihalt, mégsem olyan nyugodt, mint amilyennek elsőre tűnik.

A könyvvel kapcsolatban meglehetősen vegyesek az érzelmeim. Sodró lendületű és izgalmas, ám ennek ellenére egyszer csak eljutottam egy pontra, amikor már úgy gondoltam, jobb lenne, ha a történet véget érne. Crouch mintha túlzottan elnyújtotta volna az egész cselekményt, egyes karakterek esetében pedig azt éreztem, hogy feleslegesen szerepelnek (annak ellenére, hogy meghatározó dolgokat vittek véghez). A kettősség érzete nemcsak ezen a szinten jelent meg az olvasás közben: míg egyes szereplők nagyon jól kidolgozottak voltak és megértettem a gondolkodásmódjukat, fájdalmaikat, addig más kulcsfigurák teljesen érthetetlenül viselkedtek. Olykor nem láttam a cselekedetek mögött álló okokat, itt-ott pedig azt éreztem, mintha egy hanyagul megírt forgatókönyvet olvasnék, ahol muszáj bután viselkedniük a szereplőknek, hogy még egy kicsit tudjanak szenvedni.

Akik nem szabadok (Ben H. Winters – Földalatti Légitársaság)

Szerző acélpatkány On the

Ben H. Winters: Földalatti LégitársaságFöldalatti vasútvonal:

1) Az Amerikai Egyesült Államokban a XIX. században működő mozgalom, amely a déli fekete rabszolgák Kanadába szöktetését segítette elő. Nem igazi vasúti hálózatról van szó, de megvoltak a maga állomásai (rokonszenvezők lakásai, pincéi), mozdonyvezetői (tapasztalt kalauzok, vezetők) és vonatai (a szökésben levő rabszolgák), mint a rendes vasútnak;

2) Colson Whitehead 2016-ban megjelent Pulitzer-díjas regénye, amelyben a földalatti vasútvonal valóban egy vasúti hálózatot jelent, ami a rabszolgák menekítésére szolgál.

Földalatti Légitársaság:

1) Ben H. Winters, Az utolsó nyomozó-sorozattal ismertté vált író 2016-os alternatív történelmi regénye;

2) Winters azonos című regényében a földalatti vasútvonal mintájára létrejött és működő embercsempész hálózat a 2010-es évek Amerikájában.

Nincs neved. Nincs vagyonod. Nincs családod. Egy tárgy vagy. Egy eszköz. Nem vagy személy. Nem vagy ember. Fekete vagy. Rabszolga. A dolgod, hogy azt tedd, amire a gazdád utasít. Szeretned kell a gazdádat, hisz az ő keze ad enni, az ő akaratából élhetsz. A gazdád nélkül semmi vagy. Az életed nem a tiéd. Az idő sem a tiéd. Minden mozdulatod, minden gondolatod szabályok kötik. A világod csak annyi, amennyit a gazdád ad neked. Nem lehetnek önálló gondolataid.

Victor vagy. Legalább is így nevez egy arctalan bürokrata egy telefonvonal túlsó végén. A feladatod az, hogy vadássz. Az olyanokra, mint te. Azokra a rabszolgákra, akik átszöktek Délről. Most annak az arctalan alaknak vagy a rabszolgája. Amíg azt teszed, amit ő akar, addig mímelheted, hogy szabad vagy. De nem vagy az. Abban a világban, ahol a feketék egyes államokban még mindig rabszolgák, a hozzád hasonló alakok pedig az ő elfogásukkal foglalkoznak, ott te nem lehetsz szabad. És ők sem lehetnek azok. Ők, akiket a Földalatti Légitársaság próbál mégis felszabadítani.

A kard útja (Robert Jackson Bennett – Pengék városa)

Szerző acélpatkány On the

Robert Jackson Bennett: Pengék városa“Számodra a háború mindig is egy nagyszabású előadást jelentett. Szerintem nem több egyszerű öldöklésnél, ami meg a legundorítóbb dolog, amit ember művelhet. [...] Ha tehát muszáj gyilkolni, akkor szükségtelen nagy feneket keríteni a dolognak.”

Vúrtya a háború istennője volt. Nevét milliók rettegték, és ugyanennyien éltették, parancsára emberfelettivé vált katonái kegyetlenül lemészároltak bárkit, aki az útjukba került. De ennek már lassan kilencven éve: az istennőt a kadzs a csatatéren lelőtte, ezzel pedig kezdetét vette az eddig rabszolgaként tartott szájpúriak hadjárata, aminek végén eltűntek az istenek a Kontinensről a csodáikkal egyetemben. A háború fővárosa, Vúrtyasztán ma egy viskókból és sátrakból álló, vad és elmaradott hely a Szolda-folyó torkolatánál, a hajdani, elsüllyedt isteni város mellett.

Ide érkezik Robert Jackson Bennett előző regényének, a Lépcsők városának egyik szereplője, Thurjin Mulagesh tábornok, hogy utánajárjon egy szájpúri terepügynök rejtélyes eltűnésének. A helyzete korántsem egyszerű: az itteni szájpúri vezetés úgy tudja, Mulagesh csupán rutinszerű körútját végzi, mint a hadsereg egy kegyvesztett tisztje, így viszont sokkal óvatosabban kell eljárnia, mintha nyíltan felfedhetné lapjait. Ráadásul a helyiek és a megszállók közt folyamatosan feszült a viszony, ugyanis a Szolda-folyó torkolatában létesítendő kereskedelmi kikötő a sok pozitív hozadék mellett egyeseknek kárt is okozhat. És, ha mindez nem lenne elég, a nemrég megalakult, északi drejlingek fiatal állama végzi a kikötői munkálatokat, újabb érzékeny elemmel gazdagítva az amúgy is pattanásig feszült diplomáciai helyzetet.

Hamarosan azonban kiderül, hogy minden politikai és gazdasági játszma csak apró perpatvar ahhoz képest, ami a háttérben húzódik: egyes rejtélyes gyilkosságok és egy különös anyag felfedezése arra engednek következtetni, hogy talán Vúrtya még mindig jelen van a Kontinensen. Ez pedig mindenkit csontig hatoló rettegéssel tölt el, aki valaha is hallott már meséket a vúrtyasztáni istennőről és legyőzhetetlen strázsáiról.

Pszichopaták és popkultúra (Ania Ahlborn – Vértestvérek)

Szerző stv On the

Ania Ahlborn: Vértestvérek (Agave Kiadó)Gonosz és kegyetlen történet ez. Nincs benne túl sok vér, elvétve fordul csupán elő néhány gore elem, a Vértestvérek mégis képes befészkelni magát az olvasó agyába. Habár a címlapon álló Nick Cutter idézet – “Ez a regény össze fog törtni téged.” – marketinges túlzás, annyit azért el kell ismerni, hogy az olvasó nem  egyszerűen felejti el ezt a regényt, ebben pedig a popkulturális utalások is segítenek. Nézzük, miről is van szó!

Az Appalache-hegységben, a legközelebbi kisvárostól is távol, egy vadonbéli házban él a Morrow család. Maguknak való népek, ritkán érintkeznek idegenekkel, és a városban sem nagyon kérdeznek felőlük, amikor vásárlás céljából betévednek. A Morrow család egyébként fiatal lányokat gyilkol. Az anya gyerekkori traumája vezetett idáig, manipulatív, zsarnoki alkata pedig lehetővé tette számára, hogy az egész családot bevonja ebbe a tevékenységbe. Minden olajozottan működik, mindenkinek megvan a maga szerepe a folyamatban.

Michael például takarít. Ez a művelet a holttestek által előállított logisztikai problémák optimalizálásával keződik, vagyis Michael feldarabolja a hullákat. Elvégzi kötelességét, de nem szívesen vesz részt családja rémtetteiben. Ugyanakkor számára ez a norma, elvégre kisgyermek korától fogva ebben nevelkedett. Michael nem vér szerinti Morrow. A család még gyerekként rabolta el, hogy elpusztult kutyájukat vele helyettesítsék.

Michael így valójában az idősebb Ray – vagy ahogyan magát hívatja: Rebel – tulajdona, ők ketten a látszat szerint testvérek, ám tisztában vannak azzal, hogy nem vértestvérek.

Egy nap Michael megismer egy Alice nevű lányt a közeli kisváros lemezboltjában, és szerelembe esik. Úgy tűnik, hogy a szerencsétlen múltú Alice is vonzódik a fiúhoz. És még az egyébként kegyetlen Ray is hajlandó segíteni “testvérének”. Főhősünk tehát hamarosan döntéshelyzet elé áll: marad vagy megpróbál megszökni.

Oldalak