Addig se iszik

Előre kell bocsássam hogy roppant módon elfogult vagyok Bödőcs Tiborral szemben: a legtehetségesebb kortárs humoristának tartom, s meglehetősen ritka „civil” megnyilvánulásait is rokonszenvesnek találom (nem mellesleg, hasonló a viszonyunk az alkoholfogyasztásnak úgy az emberi civilizációra, mint a saját szervezetre gyakorolt jótékony hatásával kapcsolatban). Így aztán olyasféle óvatos kíváncsisággal fogadtam az Addig se iszik címmel megjelent paródiakötet megjelenését, mintha a kedvenc zsonglőröm igazolt volna át légtornásszá: attól még, hogy briliáns az egyik műfajban, még nem biztos, hogy nem fogja nyakát szegni a másikban.

A tisztes középszerre paródiakötetet bazírozni épp oly képtelenség, mint a világfürdőhelyeket az épelméjű üdülővendégekre. Az tulajdonképpen már mindegy, hogy a paródia tárgya zseni vagy kutyaütő, a lényeg az, hogy félre nem ismerhető karaktere legyen: a különbség talán csak annyi, hogy a karaktert felépítő elemeket az előbbieknél jellegzetes stílusjegyekként, az utóbbiaknál pedig bosszantó manírokként határozza meg a szakirodalom. Bödőcs a szabolcskamihályokat kihagyta a számításából – egy vitriolba mártott Coelho-utánérzést pedig biztosan sokan szívesen olvastunk volna – s leginkább a klasszikusok közül válogatott, közülük is jórészt olyanokat, akik már az égi kávéházból néznek le ránk. Ha a kötetvégi, a kortársakról felskiccelt rövid anzikszokat, valamint az ugyancsak kortárs orosz szerzőkből összegyúrt Pepsi Kalasnyikovot és az életművész gonzó-polihisztorok archetípusaként karikírozott Hántes S. Tamást nem számolom, akkor 18 szerző (13 magyar és 5 külföldi) „apokrif” írásaival ismerkedhetünk meg az Addig se iszik-ben: jellemzően 6-7 oldalas, tárcaszerű szövegek formájában.

Négy kérdés adta magát, amikor belevágtam az olvasásba. Képes lesz-e Bödőcs írásban is olyan színvonalon alkotni, mint amilyet a színpadon megszokhattunk tőle? (Volt a kezemben három pályatársának – igaz, nem paródiákra kihegyezett, de humorosnak szánt – próbálkozása: egyikben sem jutottam tovább a huszadik oldalnál, heveny ásítozásból kifolyólag.) Mennyire lesz képes hitelesen, formában és tartalomban is mélyre ásni? Ha ez a körülmény alapvetően rendben van, mennyire fog rátelepedni önnön stílusa és egyénisége a kiválasztott szerzőkre, különös tekintettel arra, hogy egy virtigli humorista az anyját is képes eladni egy jó poénért? S végezetül: mennyire lesznek élvezhetőek azok a szövegek, ahol nem ismerem a paródia tárgyát (nagyjából hatvan százalékban ismertem őket, és őszintén meg kell valljam, ha a paródiák itt is pontosra sikerültek, ez a mutató túlságosan sokat nem fog javulni. Bocs, Marcel!).