Acélpatkány

Sajnos a magyar könyvpiac rettentően kicsi ahhoz, hogy elbírjon színvonalas, illusztrált zsánerköteteket. Néha-néha felbukkannak ilyen, igazi kuriózumnak számító könyvek - gondoljunk csak Simon Stålenhag két kötetére vagy az olyan kiadványokra, amelyek egy ismertebb műhöz kapcsolódnak, mint A hobbit művészete. Éppen ezért keltett feltűnést a bejelentés, hogy a Cser Kiadónál megjelenik H. G. Wells klasszikus sci-fi horrorjának, a Doktor Moreau szigetének illusztrált, keménykötéses kiadása, amit a grafikus, Németh Gyula Alfabéta-díjas képregényalkotó már hosszú ideje tervezett elkészíteni. Németh amellett, hogy olyan nemzetközi cégekkel működött együtt, mint az Adidas, az Intel, vagy a Paramount, többek között a Dark Horse Comicsnak is dolgozik képregényeken. De ami ennél sokkal fontosabb, hogy a stílusa tökéletesen passzol Wells regényéhez, amiről azonnal meggyőződhetünk, ha kinyitjuk a kötetet.

A Doktor Moreau szigete eredetileg 1896-ban egy évvel Az időgép után jelent meg. És bár egy több mint 120 éves történetről van szó, amit nagyon sok epigon és filmfeldolgozás követett, még a mai napig is élvezetes és izgalmas olvasmány. Akkor is, ha tudjuk, mit csinál a titokzatos Dr. Moreau az eldugott trópusi szigeten, ahová hajótörés következtében vetődik el a főhős, Edward Prendick. Mikor belecsöppen különös helyzetébe, és lassan elkezdi felderíteni a szigeten uralkodó viszonyokat, a terjengős, mindent részletesen bemutató leírás fokozatosan átalakul. Ahogy Prendickkel együtt bolyongunk a bizarr lényekkel teli dzsungelben, úgy lesz egyre erősebb a sötét és nyomasztó atmoszféra. Bár nem mondanám magam Wells-szakértőnek, de számomra az ismertebb regényei közül (Az időgép, Világok harca, A láthatatlan ember stb.) talán ez a szöveg működik még ma is a legjobban. Az író remek érzékkel vezeti be az olvasót Moreau munkájának rettenetes következményeibe, és lebbenti fel a fátylat a rejtélyekről és gyorsítja fel az eseményeket a várható végkifejletig.

2020 könyvkiadása nem úgy alakult, ahogy mindenki várta – a világ mindig tartogat váratlan fordulatokat. Az elmúlt hónapok a világméretű járványról szóltak, és jól látszik, hogy a vírus még hosszú ideig velünk marad. A távolságtartás és az emberek egészségének védelme érdekében – más nagy rendezvényekkel együtt – elmarad a júniusi Könyvhét, ami hagyományos módon a magyar irodalom, a magyar szerzők és magyar könyvkiadók ünnepe. 

A Próza Nostra csapata azonban szeretné, ha ennek ellenére virtuálisan megemlékeznénk minderről, így a következő bő egy hétben különböző cikkek segítségével mutatjuk be, milyen izgalmas is a magyar irodalom. Elsőként hadd nyújtsunk át nektek egy rövid válogatást azokból a kötetekből, melyeknek a megjelenését nagyon várjuk. Akadnak itt már bejelentett regények, régen esedékes folytatások, sorozatok lezárása, de olyan kötetek is, amik talán csak az írók távoli tervei között szerepelnek. Mindenesetre összeállításunkkal biztosítani szeretnénk a szerzőket, hogy mi örömmel fogjuk olvasni a könyveiket, érkezzenek akár idén, akár csak pár év múlva. Közben pedig reméljük, sikerül az olvasóinknak ötleteket adni, milyen regényeket szerezzenek be a nyárra.

Sepsi László: Höksring gombái

A Pinky óta várjuk, hogy Sepsi László végre befejezze azt a regényt, amiről már évekkel ezelőtt csepegtetni kezdett információkat. A Prae egyik 2017-es számában például még részlet is olvasható volt a történetből, aminek a középpontjában különös hatású gombák állnak, és egy északi kisváros, Höksring, aminek nyomasztó sorsa összefonódik a föld alatti világ furcsa lakóival. Sepsitől már megszokhattuk a nem mindennapi szövegeket, elég csak a legutóbb megjelent novelláira gondolni – az eddigiek alapján a Höksring gombái is legalább ennyire bizarr és hátborzongató lesz. Ráadásul a kézirat már elkészült (hamarosan mi is közlünk belőle egy részletet az oldalunkon), és reméljük, hogy minél előbb meg fog jelenni.

Raana Raas (Görgey Etelka): Időcsodák 4.

A Csodaidők talán a legkedveltebb magyar sci-fi könyvsorozat, ami egy távoli jövőben kitörő háború történetén keresztül beszél emberségről, családról, választásokról, vallásról, erkölcsről és az emberi lét nagy és kis kérdéseiről egyaránt. Görgey Etelka 2006-ban indult regényfolyama 2012-ben új irányt vett, ugyanis a szerző az első kötet eseményeinek menetét egy ponton megváltoztatta. Azt gondolhatnánk, ez elég olcsó ötlet, ugyanolyan rókabőrlehúzás, mint amire napjainkban egyre többször látunk példát – de nem így van. Az Időcsodák képes volt bebizonyítani, hogy ez az alternatív történetfolyam legalább annyira érdekes és izgalmas, mint az eredetije. A legutóbbi kötet, a Menekülők, 2017-ben jelent meg. Azóta a rajongók izgatottan várják, hogy végződik ez a négykötetes „alternatív történet”. Ha minden jól megy, a szerző még idén elkészül a lezárással (az egyes fejezetek nyers változataiba a sorozat honlapján bele is lehet olvasni). Biztosak vagyunk benne, hogy ez a könyv is legalább annyira megrázó és magával ragadó lesz, mint az eddigiek.

Egy űrhajó ezüstös csúcsa emelkedik egy idegen bolygón. Egy asztronauta menekül az őserdő mélyén. Egy csapat robot különös jelekkel telerajzolt lapokat talál egy elhagyatott űrbázison. Egy felderítőpáros egyik tagja megérdemelt pihenését tölti a Comói-tónál.

A magyar sci-fiben nem igazán szokás klasszikusokról beszélni. Olyan értelemben semmiképp, mint mondjuk az USA-ban. Ott klasszikus Asimov, Herbert, Dick, vagy a pár éve elhunyt Le Guin – ezek a szerzők nemcsak az írásaik minősége miatt érdemelték ki ezt a státuszt, hanem azzal, mennyi íróra, szerkesztőre, olvasóra voltak hatással. Sorra születnek még ma is olyan művek, melyeket hozzájuk mérünk, amelyeknek szerzői kimondva-kimondatlanul a klasszikusokból kiindulva alkották meg saját történeteiket. Idehaza ilyen alkotót nem nagyon találunk.

Ha mégis létezik Magyarországon klasszikus science fiction szerző, akkor az a kilencven évvel ezelőtt, 1930. április 20-án született Zsoldos Péter.

Zsoldos, mint a magyar fantasztikum szinte összes alakja, mintha kettős életet élt volna. Mi, akik a könyveiből ismerjük, sci-fi íróként tartjuk számon. Viszont életének legalább ugyanennyire fontos része volt a zene: a Magyar Rádió zenei szerkesztője évtizedeken keresztül, egyetlen nem SF könyve is Muszorgszkijról szól. De Zsoldos maga hívta fel mindig a figyelmet, hogy a zene és az irodalom nem két különálló dolog, számára mindkettő ugyanolyan értékű volt, életét a kezdetektől – egészen a családi háztól – egyaránt meghatározták. Elég az hozzá, hogy Ellenpont című regénye is a zenében megismert módszereket ülteti át az irodalomba, de ahogy az Ország-világban 1979-ben megjelent interjújában nyilatkozott, a forma tiszteletét, a szerkesztés fontosságát is zenei tanulmányaiból sajátította el.

Kicsivel több mint hét éve az első cikk, ami a Próza Nostrán megjelent a nevem alatt, egy 30+1 regényt ajánló lista volt. Ebben igyekeztem összeírni azokat a könyveket, amik (akkor) számomra a sci-fi alapműveltségéhez tartoztak, vagy szimplán izgalmasak voltak, megmutattak valamit a keletkezési idejük világából, abból, hol tartott a science fiction a megszületésükkor.

Tíz éves a Próza Nostra, én pedig élénken emlékszem arra az estre, amikor Steve egy pódiumbeszélgetés után odajött Benkő Mariannához és hozzám, hogy kicsit beszéljünk. Ez már nagyon régen volt, és azóta nagyon sok minden megváltozott. Többek között az is, hogyan is gondolkodom a sci-firől, a fantasztikumról, irodalomról és könyvekről. Így aztán adta magát az ötlet: egy újabb listával érdemes ünnepelnem a születésnapot.

A 2019-es év végét és a 2020-as legelejét a különféle visszatekintő, összegző posztok uralták: mik voltak a legjobb, legérdekesebb, legemlékezetesebb valamik. Filmek, könyvek, albumok, események, celebek, színek, receptek, akármi. Nem ez lesz az első lista, ami a sci-fi irodalom elmúlt két évtizedéből válogat. Nem az a cél, hogy húsz év legjobbjait gyűjtsem össze. Ez a húsz könyv (tizenkilenc regény és egy novelláskötet) az én szememben arra jó, hogy aki magyar nyelven szeretné megtudni, hol is tart a science fiction a XXI. században, mik a fő témái, stílusai, milyen módon nyúl hozzá régi klisékhez, újít meg több évtizedes irányzatokat, vagy éppen mutat rá korunk egy-egy égető kérdésére vagy jellemzőjére – akkor ezeket a könyveket odaadhatjuk a kezébe. Vannak itt nagy közönség kedvencek, obskúrusabb művek, hardcore regények és a szűken vett zsáneren túlra mutató írások. Sőt, olyanok is, amelyek mint történet nem annyira jók, de legalábbis találni náluk jobbat. Viszont mindezekkel együtt, ha valaki megkérdezné tőlem, hol tart ma a sci-fi, ezek közül válogatnék.

Colony Collapse Disorder, röviden CCD, magyarul kaptárelnéptelenedés. Ezzel a szakkifejezéssel illetik azt a jelenséget, amikor a méhkaptárból szinte az összes dolgozó eltűnik, hátrahagyva a méhkirálynőt, amin kívül csak néhány gondozó rovar marad. Ezzel pedig a kaptár elveszíti életképességét, és hamarosan ezek az egyedek is elpusztulnak. A kétezres években felbukkant CCD-nek a mai napig sem tudják a pontos okát, ugyanakkor aggasztó gyakorisággal üti fel a fejét szerte a világon.

A norvég Maja Lunde első regénye, A méhek története három cselekményszálon fut, főszereplőinek életét a méhek határozza meg. William története jóval a CCD előtt játszódik, az 1850-es években. A fásult, tudományos munkájának kudarca miatt életkedvét elveszítő William akkor kap új erőre, amikor egy, a méhekkel kapcsolatos könyv felkelti az érdeklődését. A második szál 2007 telén indul: George középnyugati méhész, akinek családja generációk óta űzi ezt a foglalkozást, és a férfi azt szeretné, ha főiskolás fia, Tom is folytatná ezt a hagyományt. George csupán pletykákból és a televízióból ismeri a CCD-t, és nem is igazán foglalkozik vele. Végezetül pedig ott van a kínai Tao története a 2090-es évekből, az Összeomlást, a méhek eltűnését követő kataklizmák utáni világból. A nő a méhek nélküli jövőben virágok kézi beporzásával foglalkozik, ami megerőltető fizikai munka, de életbevágóan fontos az emberiség élelmezése szempontjából.

Ami azonban Lunde könyvében igazán összekapcsolja a szálakat, az a szülők és gyermekeik viszonya, ami, érzésem szerint, kötődik ahhoz, amit a szerző a könyv végén a méhek eltűnéséről és az ember-méh viszony jellemzőiről mond. Az ember, a szerző olvasatában, amikor elkezdte rabszolgává, saját igényeinek kiszolgálójává tenni a méheket, akkor kiszakította azokat a természetből. Nem elég, hogy beporzásra kényszeríti, utaztatja, tenyészti ezeket a lényeket, de még a mézet is ipari méretekben fölözi le. Ebbe a rendszerbe George szálán nyerünk bepillantást. Ezzel viszont előbb-utóbb óhatatlanul egyfajta katasztrófát fog előidézni, amire mind William, mind Tao történetében találunk utalásokat: amikor az ember elszakad a természettől, egyszersmind ellene is fordul. A méheket csak eszköznek látó szereplők, akik ezeket az önálló lényeket saját igényeik kielégítésére használnak, vajon nem ugyanígy viselkednek a gyerekeikkel?

Sokszor hallottam már azt a kijelentést, hogy egy sci-fi történet ne politizáljon, hanem szórakoztasson. Ne keverje bele a mindennapi problémákat a történetébe, ne vonultasson fel olyan elemeket, amik a napi politikából, politikusok szájából, híradókból, hírportálokról ismerős. Jobb, ha a szerző nem foglal állást a regényével – akármilyen módon – valamilyen politikai kérdésben. Ezzel az egész felvetéssel mindössze egyetlen probléma van: a sci-fi mindig is politikus volt. Nézzük meg a klasszikus regényeket, amik évtizedekkel később is hivatkozási pontokként szolgálnak! Wells művei tele vannak politikai állásfoglalással, elég a morlockok és eloik kettősére, vagy a marsiak inváziójára gondolni – előbbi a kettészakadó társadalom, utóbbi a gyarmatosítás problémáiról beszél. Lényegüket tekintve a katonai sci-fiket és az űroperákat átitatja a politika (ki harcol kivel, miért, milyen jövőbeli berendezkedések léteznek, van-e velük probléma etc.). Heinleint kamionnal sem lehetett volna elrángatni a politikai állásfoglalástól, de Asimov, Clarke és kortársaik könyvei is könnyedén vizsgálhatóak a politika szemszögéből – hogy az olyan szerzőkről, mint Herbert vagy Dick már ne is beszéljünk! És ahogy haladunk előre az időben, egyre konkrétabb példákkal találjuk szembe magunkat, legyen szó a világ „nyugati” vagy „keleti” blokkjáról. Persze van különbség a „nyilvánvaló”, kortárs politikai helyzetre való reflektálás és a „minden emberi aktus végső soron politika” elve között, de talán nem kell tovább magyaráznom, mire is gondolok.

Magyarországon is akadtak politizáló sci-fik, de mégis úgy tűnhet, hogy itthon manapság ritkán születnek aktuális politikai kérdésekkel foglalkozó írások. Tavaly jelent meg a Brandon Hackett álnéven író Markovics Botond regénye, a Xeno, ami viszont pont ezt teszi, még ha ehhez idegen fajokat, hatalmas űrbéli objektumokat (közkeletű nevükön BDO-kat) és csodás sci-fi találmányokat használ fel.

A történet száz évvel a jövőben kezdődik, amikor az emberiség már közel ötven éve az idegen migrátorok nevű faj uralma alatt él. Ennek az uralomnak a legfontosabb jellemzője, hogy a migrátorok erőszakkal más idegeneket telepítettek a Földre, közben pedig embereket szórtak szét a három másik faj bolygóin. A regény főhőse, Olga Ballard a Föld legnagyobb xenológusa, aki azért dolgozik, hogy minél jobban megértse egymást a négy faj: a vízi élethez szokott hidrák, a művészeti alkotásvággyal teli firkák, a rejtélyes, hanyatló ostorosok, és az emberiség. Amikor azonban Olgából is agymosott migrátor „szónokot” akarnak csinálni, belecsöppen egy titkos összeesküvésbe, amelynek az a célja, hogy az emberiség megszabaduljon az idegen elnyomástól. Ehhez pedig az összeesküvők, ha kell, még a gyűlölt és megvetett másik három elnyomott faj segítségét is készek elfogadni.

Az év végén ezúttal is közzétesszük idei kedvenceink listáját. A 2017-es év számunkra sok szempontból különleges volt, nyilván minden év az, de ez talán valamivel mozgalmasabb lett. Meghirdettünk egy pályázatot, ezúttal Arany János születésének 200. évfordulójához kapcsolódóan balladák zsánerirodalmi feldolgozását kértük, és ezúttal is izgalmas szövegeket kaptunk. Jövőre készül is az újabb e-antológia a szövegekből, de addig is érdemes a nyertesek szövegeit olvasgatni. Az év második felében pedig megvalósulhatott az első Világok Találkozása (ViTa) eseménye a Bem moziban. Itt nemcsak rendkívül izgalmas beszélgetéseket hallhattunk (a felvételek itt), hanem átadtuk a Hexa-díjat is. A szakma kiváló hazai képviselői közül a szavazatok alapján első alkalommal Kleinheincz Csilla vehette át az elismerést. Számos tanulsággal és még nagyobb lelkesedéssel vághatunk bele a jövőévi események szervezésébe. Az oldal szempontjából pedig a legfontosabb, hogy jelentős mértékben bővült a szerzőink köre. Az új fejek mindig új olvasmányélményeket és új nézőpontokat hoznak, ezért nagyon örültünk a csatlakozásuknak.

Nem lehetett panaszunk 2017-ben sem. Jó év volt ez a zsánerirodalomban. Kiemelkedő volt N. K. Jemisin második Hugo-díja, hiszen nem volt még olyan, hogy ugyanaz a szerző és trilógia vigye el egymás követő években a díjat. Említhetnénk akár Andy Weir új regényét, Naomi Alderman sikerét, Jeff VanderMeer egyre nagyobb népszerűségét, Philip Pullman új könyvét (és a korábbi trilógia magyar újrakiadását) is. A hazai könyvkiadás az Alexandra botrányos bedőlése utáni nehézségeket nyögi. Ennek ellenére örülhetünk annak, hogy egyre nagyobb neveket és egyre inkább a nemzetközi színtérrel párhuzamosan jelentetnek meg könyveket a színtér szereplői. Lehetne persze hosszan sorolni a neveket, de egy kicsit megint kevésbé érezhetjük lemaradva magunkat. És ez nemcsak a bejáratott vagy díjazott nagy szerzőkre, hanem az egészen friss hangokra is érvényes. A kiadók pedig mernek kísérletezni, és belevágnak a kisregényekbe, tematikus műfaji antológiákba, amelyek remek kapudrogok is lehetnek egy-egy műfajba, vagy olyan kevésbé mainstream műfajokba, mint a horror és weird, és természetesen a magyar szerzők kiadásába is, hiszen a jó szerzők mindig alapjai egy hazai olvasóközönségének. És miközben szurkolunk a kiadóknak, hogy sikeresen és újult erővel álljanak fel. Izgalmas lesz látni, hogy olyan régi-új, a zsánerirodalom felé is kacsingató kiadók, mint a Bluemoon vagy a 21. század kiadó hogyan veszi fel a versenyt a kiadványok terén. Mindenesestre biztató, hogy olyan díjazott műveket hoznak el naprakészen, mint Colson Whitehead Pulitzer-díjas A földalatti vasúttársaság c. könyve vagy Charlie Jane Anders Nebula- és  Locus-díjas Minden madár az égen c. regénye. Emellett pedig örülhetünk a hazai fanzine és folyóiratkultúra sűrűsödésének, élén a The Black Aetherrel, ami úgy néz ki, sikeresebben veszi az akadályokat ezen a rögös úton. És elindult a Twister Media [bekezdés] című tehetséggondozó programja, ami szintén a hazai szerzők fejlődését segítheti, s bízunk benne, hogy beváltja majd a hozzá fűzött reményeket.

Kozmikus horror a hetvenes évek undergroundjával keverve. Leginkább így tudnám jellemezni Havasréti József új regényét, ami lazán kapcsolódik a 2014-es Űrérzékeny lelkekhez. Az új könyv, a Nem csak egy kaland, annak a Budapesten a hetvenes években lezajlott drogkísérletnek a történetét meséli el, ami felbukkant a korábbi regényben. Anno kifejezetten érdekesnek találtam a három évvel ezelőtti első kötetet, éppen ezért nem tudok teljes mértékben eltávolodni tőle. Bármennyire is nem szerencsés, nem tudom nem összehasonlítani a két könyvet. Ebből a szempontból viszont azt kell mondanom, hogy a Nem csak egy kaland egyszerre visszalépést és fejlődést is jelent.

A történet két szálon indul, melyek természetesen végül összeérnek. Budapesten dolgozik a legendás szovjet tudós, Anton Suler, akinek a tudatmódosító szerek, különösen egy bizonyos gombafaj, a “fekete hús” a szakterülete. A magyar kollégiáival különleges kísérletekbe kezd, aminek a céljai homályosak, de szinte biztos, hogy nem olyasmi, amit szívesen a kommunista közvélemény orrára kötnének. Így aztán nem is csoda, ha a magyar titkosszolgálat is kiemelten figyelemmel kíséri a tudósokat. A fő szál ennek a kísérletsorozatnak a bemutatása, a résztvevők viszonyainak megrajzolása. A másik a csapat egyik tagjának, Szaszkó Jánosnak és az ő különös történetének a bemutatása. Megismerhetjük, ahogy gyerekként elnyomó és már-már horrorisztikus viszonyban élt nagyanyjával, egészen addig, amíg egy különleges rovar nem került a birtokába, amit - akit? - Szúnyognak nevezett el. Szúnyogon keresztül pedig valami egészen más, nem evilági is bekerül a képbe, ezzel téve még különösebbé az amúgy is furcsa elemekkel és eseményekkel teli kísérlet-sorozatokat.

Két határozottan erős vonása van Havasréti második regényének: a szerkezete és a hangulat. Míg az Űrérzékeny lelkek széttartó volt, megannyi szálon és idősíkon keresztül próbálta felvázolni a történetét - bár én a mai napig meg vagyok győződve róla, hogy igazából nem volt elsődlegesen cél egy klasszikus értelemben vett történet elmondása -, addig most még a két szál és a több főszereplő ellenére is sokkal fókuszáltabb regényt kapunk, ahol szinte nyílegyenes út vezet a végkifejletig. Ezt a végkifejletet egyébként az előző kötet olvasói nagyon is jól ismerik, de még így is izgalmas és érdekes tud maradni az odáig vezető út. Akik pedig nem tudnák, mi vár a kísérlet résztvevőire, azok is lassan sejteni kezdik olvasás közben, hogy valami végzetes bekövetkezte felé rohannak a szereplők. A feszült hangulat pedig, mint említettem, komoly erőssége a könyvnek. Az atmoszférateremtés jól megy a szerzőnek, legyen szó egy sötét bérlakásban tartott pszichedelikus performanszról, a sztálini múltról szóló beszélgetésről vagy egy kisfiú rémálomba illő gyerekkoráról. A könyvnek egyértelműen a nyomasztó légkör adja meg az alaphangulatát, mintha mindenki félne valamitől, mindenki meglapulna. És persze külön érdemes kiemelni Szaszkó és Szúnyog történetét, ami már-már a kozmikus horrort csempészi a hatvanas évek pesti miliőjébe.

A moly.hu könyves közösségi oldal felhasználói tíz sci-fi és tíz fantasy regényt ajánlanak a 2016-os év megjelenései közül. A rendszeres olvasókból összeállt zsűri kiválogatta a legjobb könyveket, hogy iránymutatást adjanak a többi „moly” számára, és hogy felhívják a figyelmet az esetleg kevésbé ismert remekművekre is. A végső lista mellett közönségszavazás is kezdődött, ahol a felhasználók szavazatait augusztus 31-ig várják.

Az olvasás és a könyvek köré szerveződő közösségi oldal 2008 óta létezik, azóta több ezer felhasználó jelöli olvasásait, osztja meg a nagyvilággal a könyvekről írt véleményét vagy épp a kedvenc idézetét. Emellett azonban a hasonló érdeklődésű tagok rendszeresen ajánlanak egymásnak könyveket, beszélgetnek, vitatkoznak a művek érdemeiről és gyengeségeiről – így a moly.hu fantasztikus regények iránt érdeklődő tagjaiból az elmúlt években komoly, nem csak virtuálisan létező közösség alakult ki.

Elég régóta követem a hazai sci-fi szerzőket, hogy tudjam, kik azok, akiknek megéri várni a könyveit. Nincsenek sokan, ez pedig megnehezíti a dolgukat, hiszen egy kisebb hiba is elég ahhoz, hogy az olyan csökönyös olvasók, mint én, felemás szájízzel tegyék le az amúgy nem rossz regényeiket. László Zoltán egyike azoknak, akik színvonalas, érdekes és izgalmas történeteket tesznek le az asztalra, és ha úgy adódik, nem félnek kísérletezni a formával, mondanivalóval, a sci-fi és fantasy alkotóelemekkel. Nagyon sokat kellett várni új regényére, a Távolvízre, és szerintem pont ezért volt felemás élmény számomra a könyv.

Pedig a világ ismét remek. A közeljövőben, amikor az emberiség egy globális katasztrófa felé rohan, mintegy százmillió idegen lény jelenik meg az Atlanti-óceánban. Senki sem tudja, honnan jöttek, vagy hogy miért - maguk a kreatúráknak nevezett idegenek sem, ugyanis valami rejtélyes törés miatt elveszítették minden, a Földre érkezésük előtti emléküket. Csak egy dolgot tudnak: hogy szolgálni akarják az emberiséget.

A regény negyven évvel később veszi fel a fonalat. Az EMP háborúk után (amikor az elektromágneses impulzus fegyverek miatt minden fejlettebb technológia használhatatlanná vált és a gépeken őrzött információk elvesztek) az emberek a partokra és a nyílt vizekre költöztek, hogy igénybe tudják venni a kreák szolgálatait. Ilyen például az ún. “lassú időgép” technológia, aminek a segítségével sokkal gyorsabban lehet öregíteni a dolgokat, vagy pl. élelmiszert termeszteni. A két főszereplő, Goda Gellard és anyja, Jana egy ilyen “ligben” szenved hajótörést, és a külvilágban eltelt percek számukra majdnem két évtizedet jelentettek. Anya és fia másként próbálják feldolgozni az őket ért traumát, ennek pedig egyik módja, hogy igyekeznek minél távolabb kerülni egymástól. Azonban minden megváltozik, amikor a kreák sziklahajójának tanulmányozásával foglalkozó tudósnő egy kollégája rejtélyes felfedezést tesz.