november 2020

Mindhárom Witcher-képregény más-más dolog miatt vált számomra emlékezetessé: Az elátkozottak háza a panelek hátterébe kódolt történetmondással, a Rókagyermek az üzenetével és morális kérdéseivel, míg a Varjak átka a Vaják-univerzum újrafelhasználásával és az erőteljes befejezésével. Bátran állíthatom, hogy a Witcher képregény közül eddig a Varjak átka sikerült a legjobban.

Jellemző Sapkowskira és a játékokra, hogy jól ismert történeteket emelnek be, és dolgoznak újra – vagy csak utalnak rájuk. A legszembeszökőbb a mesék kiforgatása, de a játékban előbukkan easter eggként Stephenie Meyer Alkonyata, a Trónok harca, a Harry Potter, a Skyrim – hogy csak néhány dolgot emeljek ki. A Varjak átka is ezt az újrahasznosító, dekonstruáló és tovább árnyaló történetszerkesztési elvet követi, viszont itt a saját univerzumából merít. Talán ez a kötet ötvözi eddig a legjobban a játékok és Sapkowski regényeit. A képregényrajzoló a történet jelenében a szereplőket a harmadik Witcher játékból megismert ábrázolás szerint jeleníti meg. Ezzel szemben Geralt visszaemlékezés-folyama, ami Az utolsó kívánság című, első Vaják-kötet nyitónovellájából merít, azt a videót veszi alapul a vizuális jegyekhez, amit a játékkészítők az első Witcher játékhoz készítettek a novella harci jelenetéből. Éppen ezért a visszatekintések más külsővel ábrázolják Geraltot. A könyvek és a játékok mellett az egyik korábbi képregényre is utalást tesz – a Rókagyermekre –, hiszen a kötet troll-epizódjához hasonló jelenettel nyit a Varjak átka is.

A képregényben Geralt és Ciri együtt utaznak, több kis megbízást oldanak meg, melyek nagyon jó ütemben, csak néhány képkockában – jelzésszerűen – bukkannak fel. Ezek a kvázi epizódok megteremtik a történet alaphangulatát, viszont a főcselekményhez nem igazán kapcsolódnak. A történet fókusza egy nagyobb megbízást mutat be, hiszen Geraltot és Cirit egy striga likvidálására fogadják fel. Ez a lény jelenti a kapcsolódási pontot Az utolsó kívánság novellájához, hiszen a történet szerint a vizímai király lánya egy átok miatt strigává változott, de Geralt sikeresen visszaváltoztatta. A korábbi eseményeket bemutató képkockák nem csak a karakterábrázolás különbségeivel határolódnak el a jelentől, hanem színviláguk is jelzi az időbeli ugrást, mintha az olvasó színes üvegen keresztül látná. Az erős érzelmi töltet hangsúlyozása miatt és más szereplők visszaemlékezésénél is gyakran ehhez hasonló, egy szín dominanciájára épülő panelek teszik érzékletesebbé az elbeszélést a statikus és dinamikus beállítások használata mellett.

 „Szerettem volna írója lenni a saját történetemnek, nemcsak Hamlet drámájának egyik szereplője” (275). 

Kevés olyan drámaszöveget ismerünk Shakespeare-től, a Rómeó és Júlián kívül, ami annyi feldolgozást kapott volna, mint a Hamlet, legyen szó posztmodern szövegekről (például Tom Stoppard: Rosencratz és Guildenstern halott), vagy popkulturális alkotásokról (Hamlet képregény). A dráma nagyon fontos része a világirodalom oktatásnak, ugyanakkor a történet és az általa felvetett kérdések egyre nehezebben átélhetőek a diákok számára. Számos próbálkozás született már arra, hogyan lehetne közelebb hozni a fiatalokhoz Shakespeare-t. Ezek egyike Lisa Klein 2006-ban megjelent young adult regénye, az Ophelia. A szöveg egyik lehetséges célkitűzése, hogy megismertesse az olvasóval a Hamlet egyik szereplőjének karakterét és háttértörténetét, miközben egyfajta értelmezését is adja a drámának. Érdekesnek ígérkező gondolat, nem tökéletes megvalósítással.

A regény prológusa izgalmasan csavar egyet az eredeti cselekményen: Ophelia öngyilkossága valójában csak színjáték volt, ő pedig a tragédia túlélőjeként elmenekült Dániából. A történet ennek megfelelően az ő életének dráma előtti és utáni epizódjait mutatja be, illetve szerepét a tragikus események során, középpontban Hamlettel való kapcsolatával. Ennek ellenére, bár Ophelia történetének fontos momentuma kettejük szerelme, pontosan ez az a rész, ahol a regény kissé elcsúszott. Ophelia és Hamlet kapcsolata a YA szerelmi klisék legegysíkúbb változata mentén épül fel: a szereplők nagyjából három beszélgetés után egymásba szeretnek. Hamlet karaktere a drámához méltóan kiismerhetetlen marad, színlelt vagy tényleges őrülete a regényben is eldönthetetlen, viszont Ophelia sem képes kiigazodni rajta. Így azonban kissé hiteltelenné válik, hogy pontosan mit szeretnek egymásban. Egy ponton maga Ophelia is felteszi ezt a kérdést: „Miért fogadtam el olyan férjet, akit ennyire nem ismerek?” (142.) Mivel az eredetiben kifejezetten keveset tudunk meg kettejük kapcsolatáról, a szerző Shakespeare híres szerelmi történetéből a Rómeó és Júliából vett át fordulatokat, így megjelenik a titkos szerelmi házasság, az elhálás és méreg általi tetszhalál is. 

Az Outer Darkness  kivonata mindannak, amit John Layman kedvel: a tudományos fantasztikum, a horror és a bizarr. Az képregény első számában található olvasói rovat bevezetőjében bátran megnevezi fő ihletforrásait, azaz a folyamatos küldetést teljesítő űrhajók és legénységek életét dramatizáló science fiction sorozatokat (Star Trek, Battlestar Galactica, The Expanse, Space 1999, Lost in Space), valamint a sci-fi horror műfaj néhány képviselőjét (például: Event Horizon, Alien). Layman híve annak, hogy olyasmit írjon, amit maga is szívesen olvasna és miközben a nagysikerű Chew képregénye lezárásán dolgozott, mellette épp Deep Space Nine és The Next Generation maratont tartott. Ekkor szállta meg az ihlet egy űrbéli, epikus horror-kaland létrehozására, mivel állítása szerint nem találni túl sok jó példát erre az alműfajra.

Ha csak a képregényeket nézzük, valahol igazat kell adnunk a szerzőnek. A legtöbb próbálkozás limitált vagy hamvába holt folytatásos sorozat lévén rövid életűnek bizonyult (Warren Ellis: Switchblade Honey, Garth Ennis: Caliban, Grant Morrison: Nameless, Becky Cloonan: Southern Cross) az utóbbi évekből egyedül talán Charles Soule Letter 44 című eposza bizonyult kivételnek, ami harmincöt szám után zárult le. A sci-fi drámákat szemrevételezve sem túl rózsás a helyzet. Az IDW kiadó 2007 óta gondoskodik a Star Trek franchise-hoz tartozó címek megjelentetésén és többé-kevésbé jó munkát végeznek, főleg ami az eredeti (tehát a 2009-es J.J. Abrams-féle reboot előtti) kontinuitáshoz kapcsolódó minisorozatokat illeti. 2005 és 2017 között a Dark Horse gondoskodott a Serenity képregények kiadásáról, mígnem a jogok átkerültek a Boom! Studios-hoz (immáron Firefly néven). A nagyobb kiadók tekintetében is kevés olyan címet találni, amik vonásaikban a Trek szellemiségét tükröznék. Talán a Fantastic Four és Guardians of the Galaxy jobban sikerült szerzői időszakai sorolhatóak még ide (Mark Waid & Jonathan Hickman, Dan Abnett & Andy Lanning), ám a DC Comics Green Lantern képregényeihez hasonlóan a Marvel címei is gyakran átesnek a műfaji ló űroperai oldalára és ha van valami, amivel bizton definiálható a Star Trek által képviselt zsáner-kategória, az az űroperai elbeszélői megoldások (akcióközpontúság, egyértelmű morális dichotómia, a technikai és tudományos ráció háttérbe szorulása), nem is feltétlenül tagadása, inkább tudatos kerülése. Kivétel erősíti a szabályt, meggyőződésem szerint a leginkább talajt vesztett művek a Star Trek égisze alatt éppen azok a filmek, amik elsősorban kalandfilmként és nem science fiction-ként próbáltak megfelelni a nézői igényeknek (Nemesis, Into Darkness).

Ifjúsági fantasyt írni embert próbáló feladat. A bátor írónak nem csak hegyomlásnyi kliséken és berögzült elvárásokon kell keresztülverekednie magát, útja végeztével gyakran még azzal is kénytelen szembesülni, hogy hiába minden erőfeszítése, a fiataloknak szóló fantasztikus irodalmat sokan még mindig fenntartásokkal kezelik. Ahogy Diana Wynne Jones fogalmazott több interjújában, az ifjúsági regények szépsége és egyben nehézsége az, hogy mindig kettős minőségi mércének kell megfelelniük, hiszen bár gyerekeknek íródnak, az ő érdeklődésük megragadása az egyik cél, szövegként viszont elég jól kell működniük ahhoz, hogy a kézirattal dolgozó felnőttek is meglássák benne a lehetőséget. Huszti Gergely duológiájának első kötete, a Mesteralvók hajnala jól vette ezeket az akadályokat, és bízom abban, hogy a 2020-ban elnyert HUBBY-díj hozta figyelem révén egyre több fiatal olvasóhoz jut majd el ez a történet. Huszti munkásságát ugyanis a későbbiekben is érdemes lesz követni.

A Mesteralvók hajnala három főszereplő útját követi nyomon. Miló a 21. századi Magyarországon élő nagykamasz fiú, aki döbbenten szembesül azzal, hogy egyik napról a másikra képtelen többé aludni. Eközben egy titokzatos másik világban, amelyet a mesteralvók tartanak egyensúlyban, a csontcsipkéző rend 224. nővére épp megszegi rendjének szabályait, amikor véletlenül felfedezi mesteralvójuk eltűnését. Vulgarus Pokk borkereskedő eközben szó szerint minden csontot megmozgat, hogy elhárítsa békés városát fenyegető katasztrófát. Hármójuk történetét pedig a mesteralvók legendája fűzi egymáshoz. A mai Magyarországon játszódó jelenetek ellenére Huszti Gergely regénye a klasszikus fantasy sok ismert jegyét felsorakoztatja: középpontjában egy iparosodás előtti, másodlagos világ és annak működése áll, a könyvet kinyitva rögtön egy furcsa neveket tartalmazó térkép fogadja az olvasót, az egyes részek elején „ősi” szövegekből kiragadott mottók találhatók, fejezetcímek helyett pedig a soron következő elbeszélő neve szerepel. Ezekben a külsőségekben azonban nagyrészt ki is merül Huszti kapcsolata a fővonalas epikus fantasyvel, sem témájában, sem terjedelmében nem törekszik az ott megszokott monumentalitásra. Helyette szerethető, emberléptékű szereplőket kapunk, akik annak ellenére, hogy egyes szám első személyben beszélik el történetüket, rendelkeznek annyi öniróniával, ami kamaszt és felnőttet egyaránt megmosolyogtat. Ebből a szempontból kiemelkedik Vulgarus Pokk, aki meglepően jó önismerettel, ám annál kevesebb önuralommal van megáldva, különösen, ha kocsmák vagy borospincék közelébe kerül. Pokk azért is érdekes alakja a történetnek, mert személyében egy olyan, morálisan kissé ingatag felnőttet ábrázol Huszti, aki minden hibája ellenére aktívan részt vesz az események alakításában. Mindez jól elkülöníti azoktól az ifjúsági regényektől, amelyek akár logikai hibák árán is félreállítják az idősebbeket tinédzser hőseik útjából. A másik elbeszélő, Miló személyében pedig üdítő volt végre egy olyan kamaszról olvasni, aki minden problémája ellenére pozitívan gondolkozik (szó szerint a jég hátán is megél), és képes a mi világunkban megszerzett tudást egy ismeretlen másikban is felhasználni úgy, hogy egyetlen varázstárgyra sincs ehhez szüksége. Utoljára hagytam a harmadik elbeszélőt, a csontcsipkéző rend 224. nővérét, akiről elöljáróban csak annyit mondanék, korántsem olyan csetlő-botló és naiv, mint amilyennek elsőre gondolnánk.

A Cser Kiadó gondozásában egy különleges kiállítású kötetben jelent meg nemrég H. G. Wells horror-sci-fi klasszikusa, a Doktor Moreau szigete. A ma is izgalmas és témáiban aktuális regényhez Németh Gyula Alfabéta-díjas grafikus készített több mint száz illusztrációt. A fekete-fehér és színes grafikák egyedi atmoszférát teremtenek a regénynek, amitől a könyv minden bibliofil polcának éke lehet. A megjelenés kapcsán készítettünk interjút az illusztrátorral, akinek ezúton is köszönjük a válaszaihoz mellékelt képeket.

Mikor olvastad először H. G. Wells regényét? Mi fogott meg benne annyira, hogy alkotóként is foglalkozni kezdj vele? Egyáltalán, hogy viszonyulsz a szerző műveihez? 

2000 körül olvashattam a regényt először. Nagyon szerettem, hogy Wells ilyen feszesen ír, szerintem semmit nem vesztett az érdekességéből a könyv 120 év alatt. Ráadásul a mondanivalója is sokkal érvényesebb most, mint akkor volt. Mindig szerettem kitalált lényeket rajzolni, és nagyon megfogott benne, hogy sok apróságot a képzeletemre bízott. Tetszett, hogy nagyon képlékenyen írja le a figurákat, ami érthető is, hiszen Wells fantáziáját nem zavarta a sok pop kulturális referencia, ahogy a miénket. Ő valószínűleg csak nagyon homályosan tudta elképzelni, hogy milyen lehet egy állatember, mi pedig rögtön filmes farkasembereket és egyéb antropomorf szörnyeket vizionálunk, ha hasonló figurákról olvasunk.

Nagyon tetszett a hely és a hangulat leírása is. Egy groteszk figurákkal benépesített sziget, ahol minden fa mögül kíváncsi szemek figyelnek. A könyv illusztrációiba sok helyen én is elrejtettem figurákat.

Egyébként csak Wells fő műveit és néhány novelláját ismerem. A Cser Kiadóval beszéltünk már további  lehetséges illusztrált Wells kötetekről is, A láthatatlan emberhez például szívesen rajzolnék. 

Sajnos a magyar könyvpiac rettentően kicsi ahhoz, hogy elbírjon színvonalas, illusztrált zsánerköteteket. Néha-néha felbukkannak ilyen, igazi kuriózumnak számító könyvek - gondoljunk csak Simon Stålenhag két kötetére vagy az olyan kiadványokra, amelyek egy ismertebb műhöz kapcsolódnak, mint A hobbit művészete. Éppen ezért keltett feltűnést a bejelentés, hogy a Cser Kiadónál megjelenik H. G. Wells klasszikus sci-fi horrorjának, a Doktor Moreau szigetének illusztrált, keménykötéses kiadása, amit a grafikus, Németh Gyula Alfabéta-díjas képregényalkotó már hosszú ideje tervezett elkészíteni. Németh amellett, hogy olyan nemzetközi cégekkel működött együtt, mint az Adidas, az Intel, vagy a Paramount, többek között a Dark Horse Comicsnak is dolgozik képregényeken. De ami ennél sokkal fontosabb, hogy a stílusa tökéletesen passzol Wells regényéhez, amiről azonnal meggyőződhetünk, ha kinyitjuk a kötetet.

A Doktor Moreau szigete eredetileg 1896-ban egy évvel Az időgép után jelent meg. És bár egy több mint 120 éves történetről van szó, amit nagyon sok epigon és filmfeldolgozás követett, még a mai napig is élvezetes és izgalmas olvasmány. Akkor is, ha tudjuk, mit csinál a titokzatos Dr. Moreau az eldugott trópusi szigeten, ahová hajótörés következtében vetődik el a főhős, Edward Prendick. Mikor belecsöppen különös helyzetébe, és lassan elkezdi felderíteni a szigeten uralkodó viszonyokat, a terjengős, mindent részletesen bemutató leírás fokozatosan átalakul. Ahogy Prendickkel együtt bolyongunk a bizarr lényekkel teli dzsungelben, úgy lesz egyre erősebb a sötét és nyomasztó atmoszféra. Bár nem mondanám magam Wells-szakértőnek, de számomra az ismertebb regényei közül (Az időgép, Világok harca, A láthatatlan ember stb.) talán ez a szöveg működik még ma is a legjobban. Az író remek érzékkel vezeti be az olvasót Moreau munkájának rettenetes következményeibe, és lebbenti fel a fátylat a rejtélyekről és gyorsítja fel az eseményeket a várható végkifejletig.

Ki gondolta volna, hogy egyszer ilyesmire is sor kerül: a brit fantasztikum rocksztárja, a nagy mesélő, Neil Gaiman ma ünnepli a 60. születésnapját. Szép, kerek évforduló, ami remek lehetőség arra, hogy újra beszéljünk róla, miért is ő az egyik ma élő legizgalmasabb és legkedveltebb fantasyíró nemcsak az Egyesült Királyságban, de bárhol a világon. Történetei, legyenek azok regények, novellák, képregények vagy forgatókönyvek, sokunknak kedvencei, és meghatározzák, hogyan gondolunk a fantasztikumra, vagy tekintünk magára a világra. Innen is köszönünk mindent, hálából pedig a szerkesztőségünk ebben a cikkben zengi dicsőségét Gaiman nevének és műveinek.
 

Rusvai Mónika

Neil Gaiman szövegeivel egyetemistaként találkoztam először. Anglisztika mesterképzésre jártam, és már kezdtem unni, hogy ha fantasztikummal akarok foglalkozni, de szeretném, hogy komolyan vegyenek az egyetemen, akkor számomra csak a Beowulf és más középkori szövegek maradnak. Aztán egy populáris kultúra szemináriumra elolvastam a Coraline-t, és lenyűgözött, hogy egy nyelvileg egészen egyszerű szövegbe mennyi titkot lehet elrejteni. Minden mondat ajtó volt számomra, amely sötét, ám mégis borzongatóan ismerős világokba vezet. Bár később más műveit is elolvastam, máig Gaiman kidult regényei állnak hozzám legközelebb. Nagyon szeretem A temető könyvének néha kissé morbidba hajló, mégis gyermeki őszinteségét. A Csillagport is többször újraolvastam már minden tündérhagyományt felforgató ironikus humoráért. A számomra legkedvesebb Gaiman-regény azonban egyértelműen az Óceán az út végén. Ez a történet kézzelfoghatóvá változtat minden gyermekkori félelmet, miközben finoman egybemossa a mágikus és a hétköznapi világot. Ma már irodalmárként is foglalkozom Gaiman munkásságával, néhány hete pedig én tartottam órát egyetemi hallgatóknak a Coraline-ból. A kör bezárult. Köszönöm Neil Gaimannek, hogy segített visszatalálni a fantasztikumhoz, és kívánom, hogy még sok nagyszerű szöveggel gyarapítsa kiemelkedő munkásságát.

2020. október 19–25. között került megrendezésre a IV. Világok Találkozása zsánerirodalmi programsorozat, a vírushelyzetre való tekintettel online formában. Az új formátum sok kihívást tartogatott számunkra, nem várt helyzeteket és technikai nehézségeket, amiken igyekeztünk úrrá lenni. Reméljük, ennek ellenére mindenki megtalálta az érdeklődésének megfelelő programot és a beszélgetések során tudtunk új, érdekes, izgalmas információkkal szolgálni.

Záróeseményeként, 2020. október 26-án kihirdettük a 2020-as Hexa-díj nyertesét. A ViTa résztvevőinek jelölései alapján ezúttal is a Próza Nostra főszerkesztő-helyettesei (Dr. Benkő Marianna, Gaborják Ádám és Takács Gábor) választották ki a díjazandó nevét. A Hexa-díj célja, hogy elismerésként szolgáljon a magyar fantasztikum fejlődéséért és népszerűsítéséért sokat tett íróknak, szerkesztőknek, fordítóknak, kutatóknak, szervezőknek és rajongóknak.

Az idén a díjazott mellett a következő jelölések érkeztek: Farkas Veronika, többek között Terry Pratchett, Kim Stanley Robinson és Richard Morgan műveinek fordítója; Markovics Botond (Brandon Hackett), sci-fi író és az SFmag alapító-szerkesztője, Németh Edina (csartak), a Moly Merítés magazinjában a sci-fi rovat összeállítója; Pék Zoltán, többek között Neil Gaiman, Philip K. Dick és Ray Bradbury műveinek fordítója; Takács Bogi, író, szerkesztő, az első magyar Hugo-díjas alkotó; Tomasics József, a The Black Aether főszerkesztője, a Magyar H. P. Lovecraft Társaság elnöke; Velkei Zoltán, az Agave Könyvek kiadóvezetője (illetve maga az Agave Könyvek is kapott külön jelölést).

Önámítás. Ez a kulcs. Érvényes gyávákra, csalókra és krónikásokra egyaránt. Persze az önámítás lassú önpusztítás csupán, ám könnyebb elviselni, mint az önállóságot. És az üres lapok tükrözőbbek a tükörnél, ha megkapják rá az esélyt.      

Hum, Coda 

A Sötét Úr győzedelmeskedett. A varázslat elveszett az egykor csodákkal átitatott világ színéről. Hum, az egykori bárd, felesége lelkének megmentéséért küzd és küldetése során csak káromkodó mutáns egyszarvújára és saját találékonyságára számíthat. Megpróbáltatásai során hatalmi játszmába keveredik, ami egyszer és mindenkorra eldönti a kataklizma után megmaradt túlélők sorsát. 

A Coda a felszínen, azaz műfaji kategóriák felől vizsgálva posztapokaliptikus fantasy, hasonlóan Brandon Sanderson univerzumaihoz (Elantris, Mistborn, The Stormlight Archives), Margaret Weis és Tracy Hickman The Death Gate ciklusához vagy épp a Dungeons & Dragons asztali szerepjátékhoz írt Dark Sun világához. Megjelennek benne túlélő (survivalist) fikciós elemek, narratív és képi sémák tekintetében a high fantasy és new weird határán táncol, esztétikáját illetően pedig a brit magazin stílus (2000AD) keveredik európai (Moebius) és modern indie hatásokkal (Brandon Graham). Simon Spurrier specialitása, hogy spekulatív irodalmi és magas koncepciójú elemek széles skáláját passzírozza bele karaktercentrikus és motívumvezérelt törtenetekbe (X-Men Legacy, The Spire, Godshaper) és itt sincs ez másképp. A Coda lényegét tekintve pofonegyszerű: egy cinikus, örök kívülálló karakter házassági válságáról, illetve az ilyen és hasonló válsághelyzetek során bevetett ön-hazugságokról, vagyis az önámításról szól, személyes és társadalmi szinten egyaránt.