május 2020

Volt egy pillanat, amikor majdnem felkiáltottam: cicák, cicák mindenhol! A meglepettségem abból fakadt, hogy a Monstress második része remekül ellenpontozza az oldalak színhasználatát és témáját a következő lapokon. Egy macskákban tobzódó oldal pedig nagyon is elüt az antropomorf lényeket ábrázoló és egy utcai árus köré szövődő jelenettől.

Marjorie Liu és Sana Takeda képregényére eredetileg a grafikája miatt figyeltem fel, ami az első kötet során meghatározó élményt jelentett. Aprólékosan kidolgozott, a képregény kulturális hátterét tükröző motívumvilág jelenik meg a bútorokon, ruhákon, falakon. Valójában mindenen. A második kötet, a Vér még ezen is túllép, képes csavarni a kötet egyébként is gyönyörű ábrázolásán.

A Vér oldalról oldalra játszik az olvasóval: a következő lapon gyakran teljesen új színvilágú képsorokat találhatunk. Ez a különbség a kötet borítóján a formákban is testet ölt, hiszen a baloldalon az épített, mesterséges világ részeit láthatjuk, ezzel szemben jobbra a természet áll. Ahogy a borítón, úgy a kötetben is gyorsan váltakoznak a terek: külső és belső, városi és természetközeli, kihalt és élettel teli, szárazföldi és hajós. Nem csak a helyek és színek erős kontrasztja hoz újat a kötetben, hanem a panelek is belépnek a játékba – akár a szövegbuborék formáját vagy a benne foglalt „nyelvet” tekintve.

A Vér új helyszínekre is elvezeti az olvasót, például egy Isten testébe. Az első kötet szereplői, az apácaboszorkányok csak a dialógusokban jelennek meg, ahogyan az Alkonyudvarhoz tartozó karakterek is. Az utazás ebben a kötetben is meghatározó, az ismeretlen helyszínek pedig új lényeket és rejtélyeket hoznak magukkal. Ennek ellenére olvasóként sokkal otthonosabbá válik a világ. Az a hiányérzet, amely az első kötet során meghatározó volt, feloldódik.

Az utazás nem csak a Monstress világának valós tereiben zajlik, hiszen a képregény belső utazásra is invitálja az olvasót. Az emlékek, azok elvesztése és felbukkanása sokkal meghatározóbb a Vérben, mint az Ébredésben volt. A Vér Maika és a benne élő szörny múltjába vezet vissza, így a világ felfedezése is több szinten zajlik: a jelenben, a múltban, illetve „a nagyra becsült Tam Tam professzor” előadásai által. Az emlékezés előtérbe kerülésével Maika és anyja, Moriko viszonya is árnyalódik. Az anya figurája az előző kötetben a hiány és nosztalgia felől volt meghatározható, míg a Vérben ugyan jelen van ez az érzés Maika részéről, mégis egy negatívabb anyaképet ismerhet meg az olvasó. Nem csak Maika epizódjaiban fontos Moriko, hiszen – egészen más kontextusban – más szereplők is fel-felidézik.

Az ember gyarló, szól a közhely. Magamra vonatkoztatva pedig még nagyobb közhely. De attól nem lesz kevésbé igaz. Szóval ennyi bevezetés után csak bevallom, hogy azért vagyok gyarló, mert bizony előfordult, hogy nem írtam meg egy beígért cikket. Mentegethetném magam, hogy munka, időhiány, ihlethiány stb., de a végeredmény ugyanaz. És nincs az az erőskezű szerkesztő, aki ilyenkor eredményt tud elérni. Csak a saját lelkiismeretem. Úgyhogy most válogattam pár könyvet, amiről vagy recenziós példányt kaptam (ez a rosszabb) vagy csak olvasás után nagyon felbátorodtam az írásra. Aztán mégsem született eredmény. Íme az én szégyenfalam - és pár gondolat egy cikkíró hétköznapjaiból, soha nem született cikkekről és cikkekből.

On Sai - Scar

A Scar talán a legnagyobb elmaradásom, ami a mai napig nyomja a vállam. Olyannyira, hogy a 2020-as évet ezzel a regénnyel kezdtem, mégsem sikerült cikket írnom, holott a jegyzeteim már több oldalra nyúlnak. Nem találtam meg azt a fókuszt, amivel igazán érdekesen tudtam volna megfogni a regényt. Ráadásul ez lett volna anno az első cikkem, amit a Próza Nostrára írok, aztán váltottam egy macskára. Túl sokat akart a szarka.

A 21. század mainstream fantasyjét már nehezen tudnánk elképzelni vizualitás nélkül. Ha egy regény megtalálja a maga közönségét, hamarosan megjelennek a neten az első fanartok és képmontázsok; ha pedig nemcsak az átlagolvasót nyűgözi le a történet világa, akkor akár játék, sorozat vagy film is készülhet belőle. Ma már a zsáner klasszikusai is sok esetben előbb jutnak el a közönséghez vizuális, mint verbális formában. Magyarországon, úgy gondolom, ez fokozottan érvényes, hiszen a fantasy széleskörű olvasottsága nagyban köszönhető a 2000-es évek elején mozikba kerülő Peter Jackson-féle A Gyűrűk Ura trilógiának, és azok számára, akiknek akkor nem volt lehetősége vagy türelme átrágniuk magukat a három vaskos köteten, Középfölde látképe örökre összeolvadt Új-Zéland tájaival (meg persze kicsit azoknak is, akik olvasták a könyveket). Ha egy picit hátralépünk, akkor persze a filmek látványvilága mögött is ott találjuk Alan Lee és John Howe kiváló illusztrációit, hogy csak azokat a művészeket említsem, akik Jackson stábjának munkáját is segítették. Ha még tovább megyünk, eljutunk azokhoz a rajzokhoz és akvarellekhez, amelyeket maga Tolkien készített. A hobbit művészete című kötet ennek a vizuális időutazásnak a legtávolabbi pontjáig kalauzolja olvasóját: sorra veszi A hobbithoz készült illusztrációk feltételezett történetét a legelnagyoltabb, de a későbbi elképzeléseket már jól sejtető vázlatokig, amelyek a professzor íróasztalában lapultak. Az album korábban már megjelent magyarul az Európa gondozásában, most viszont a Magvető újrakiadásában vehetjük kézbe. (A Magvető logója egyébként gyönyörűen belesimul a borítóképbe – mindig is azt gondoltam, hogy a quenya írás mellékjeles betűire emlékeztet; ez a közeg csak még jobban kiemeli a hasonlóságot.)

Sokan emlékezhetnek A tökéletes trükk című filmben a Robert Angiert alakító Hugh Jackman tanácstalanságában felkeresi a látványos bemutatókat tartó különc, heterokrómiás feltalálót, Nikola Teslát, hogy segítséget kérjen a teleportáló ember nevezetű bűvészmutatvány modern megvalósításában. A kísérletezéseket azonban abba kell hagyni, mert egy bizonyos Mr. Thomas Edison emberei szétverik Tesla műhelyét. Christopher Nolan filmje ugyan csak felvillantotta a két feltaláló közti rivalizálást egy másik rivalizálás árnyékában, de megmutatta, hogy a fizikatörténet és a technológiai fejlődés korántsem olyan unalmas, mint azt néha a fizikaórákon láthattuk, hanem akár vérre menő küzdelem is lehet. Bizonyára a technológia és a viktoriánus kor iránt rajongó steampunk mellett ez a néhány perc (és a Teslát alakító zseniális David Bowie) is hozzájárult ahhoz, hogy a két tudós versengése újra a köztudatba kerüljön, és hogy napjainkban valóságos Tesla-reneszánsz alakuljon ki, a könyvek és filmek mellett már zenés színpadi produkciók is születnek.

Nolan filmje nem tért ki arra, hogy e küzdelem mögött jóval bonyolultabb és több szereplővel futó szálak vannak, de szerencsére mások éppen ennek járnak utána. Az Alan Turing életéről szóló Kódjátszma Oscar-díjas forgatókönyvírója, Graham Moore átalakítva ugyan, de a maga teljességében próbálja meg összefoglalni az „áramháborúként” elhíresült eseménysort. Az áramháború elsősorban a híres feltaláló, az elutasításokat nehezen tűrő üzletember Thomas Edison és a szintén híres feltaláló, az üzleti életben kevésbé erőszakos George Westinghouse között zajlott. Az ellentét pedig különböző találmányok szabadalma feletti versenyből, valamint több száz perből bontakozott ki, amivel a korabeli sajtó is sokat foglalkozott. És ha konkrét fegyveres háború nem is tört ki, de számos, a törvény által már nehezen tolerálható megmozdulás (gyakran fizikai kontaktussal) azért bőven előfordult ennek során.

Arról az időszakról beszélünk egyébként, amikor már van távíró, világhódító útjára indult a telefon (Edison vs. Bell, de ez egy másik történet), zajlik a hagyományos gáz alapú technológiáról az elektromosságra való váltás, hogyan lehet a gázlámpákat például izzólámpákra cserélni, vagy az egyenáramról váltakozó áramra átállni. Mindennek oszlopos tagjai voltak az áramháború szereplői, akik éppen azon dolgoznak, hogyan lehet minél gazdaságosabban és messzebbre elektromosságot vinni a városokba, kerületekbe, vagy a lakásokba és gyárakba, és hogy ez mennyire nem egyszerű feladat, azt a mellékelt New York-i utcakép is mutatja.

Andrzej Sapkowski Vaják-sorozatának hatodik kötete ismét egy új arcát mutatja meg a Witcher-világnak, bár a vaják mesterség végképp a háttérbe szorul. A Fecske-toronyban már nem Geralt, hanem sokkal inkább Ciri a főszereplő, akinek történetét visszatekintések által ismerhetjük meg. A kötet fokozatosan bontja ki, hogy az ötödik, a Tűzkeresztség vége és a hatodik rész első jelenete között mi történt Geralttal, Cirivel és Yenneferrel.

A Fecske-toronyban Ciri utazása megtorpan. A korábbi kötetek során az önkeresés metaforájaként értelmeztem az állandó mozgását, amiben egy hosszú szünet valamiféle változást jelent. Ebben az esetben azt, hogy Ciri már nem a rablóbandához tartozó Falka, hanem ismét vajáklány és Cirilla, Cintra hercegnője.

Geralt esetében az utazásnak még nincs vége, viszont sokkal nyíltabb problémává válik a vajákság kérdése, hiszen már kötetek óta nem ebben a szakmában tevékenykedik. Erre az út folyamán döbben rá. Izgalmas kérdést vet fel, hogy mi történik a férfival a későbbiekben, az út befejeztével, de azt is kíváncsian várom, hogy identitásáról végre meg tudunk-e valamit magától Geraltról, vagy a továbbiakban is csak társai monológjai és Geralt-definíciói által ismerhetjük meg a mutánst.

A Fecske-torony története jóval lassabb és lazább szövésű, mint az előző részé, holott a kötet vaskosabb. A regény nem is a történetre fókuszál, hanem sokkal inkább narrációval kísérletező szöveg. Egyre inkább az a benyomásom, hogy a szerző a narráció módjával nyújt igazán emlékezetest, hiszen mindig kísérletezik, mindig újat mutat, amivel minden egyes kötettel ismét meg tud lepni. Eddig egy-egy kisebb részben vagy fejezetben billentette ki az ismert és megszokott narrációs sémákat. Például kihasználva, hogy a regény szöveg és nem vizuálisan reprezentáló médium, a harmadik részben Ciri kiképzésének egy rövid leírásában az utolsó mondat fedi fel, hogy a lány bekötött szemmel végzi a gyakorlatokat. Vagy a negyedik kötetben egy futárhoz kapcsolódnak a történet szálai, az ő pozíciója által kap képet az olvasó a politikai helyzetről.

Ezekhez képest a hatodik kötet sokkal homogénebb a narrációs kísérletet tekintve, hiszen a legtöbb fejezet elején Ciri jelenét látjuk, aki egy remetének meséli el a történetét. Ahogyan a visszaemlékezés megindul, Sapkowski nem az elbeszélő – Ciri – szempontjából szövi az elbeszélést, hanem egy külső, objektív narrátoréból. Ez nem csupán Ciri visszaemlékezéseit jellemzi, hanem az egész fejezet elbeszélésének lépcsőzetes szerkezetét. Ebből a felépítésből csak néhány fejezet lóg ki: így kap például hangot Triss, Yennefer vagy Geralt.

Az Európa Kiadó Zöldcsont-saga könyvsorozatának első kötetéből, a Jáde város című urban fantasy regényből teszünk közzé ma részletet a kiadó jóvoltából.

Fülszöveg

A jáde Kekon szigetének éltető eleme. Mindig is bányászták, adták-vették, csiszolták, lopták, öltek érte - de évszázadokon át csakis az olyan tiszteletre méltó Zöldcsont harcosok viselhették, mint a Kaul család tagjai, akik különleges adottságaik révén, a mágikus zöld kő erejét használva védelmezték a szigetet az idegen megszállóktól.

Mostanra a szabadságért vívott harc véget ért, és a Kaulok új generációja immár Kekon rohamtempóban fejlődő fővárosának uralmáért verseng. Mindent megtesznek, hogy megvédjék az övéiket, ellenőrizzék a jádekereskedelmet, és megóvják a területeiket. A klánok mindennapjait meghatározó ősi tradícióknak egyre kevesebb tér marad gyorsan változó világukban.

Amikor megjelenik a piacon egy rendkívüli drog, amely bárkit, még a külföldieket is képessé teszi a jádeviselésre, a Kaulok és a rivális Ayt család közti, régóta feszülő ellentét nyílt erőszakba csap át. A klánok háborújának kimenetele minden Zöldcsont sorsára hatással van a legöregebb pátriárkától a legutolsó motoros futárig, sőt az egész sziget jövőjét is meghatározza.

A Zöldcsont-saga a legjobbfajta urban fantasy; gengsztertörténetbe oltott mágikus kungfumese családról, becsületről és harcosokról, akik a vér és a jáde ősi törvényei szerint élnek és halnak.