március 2018

Jelenlegi hely

Normalitás egy paranormális családban (Daryl Gregory – Spoonbenders)

Szerző pilleremi On the

Daryl Gregory: SpoonbendersHála a Gabo Kiadónak, mostanra a magyar olvasók is megismerkedhettek Daryl Gergory munkásságával. A Stony Mayhall második élete, az Afterparty és a Mind remekül megvagyunk után a szerző tavaly kissé irányt változtatott és elhagyta a horror, illetve a sci-fi ismerős talaját. 2017-es regénye, a Spoonbenders így is tartalmaz természetfeletti elemeket, ám a történet sokkal inkább nevezhető családi drámának.

A regény a Csodálatos Telemachus Család felemelkedését és bukását meséli el—párhuzamosan mutatja be a karrierjük fénykorát az 1960-es években és a megkeseredett, hírnév utáni állapotot az 1990-es években. A Telemachus család tévés attrakcióként vált híressé: Teddy, a felesége Maureen és három kisgyerekük, Irene, Frankie és Buddy különböző paranormális trükköket mutattak be. Ironikus módon a család feje, Teddy az egyetlen csaló közöttük—kiváló bűvész és a megtévesztés mestere, de nem rendelkezik természetfeletti erővel. Maureen ezzel szemben a világ legerősebb médiuma, Irene egy élő hazugságvizsgáló, Frankie tárgyakat mozgat az elméjével, Buddy, a legkisebb, pedig látja a jövőt.

Az ember azt hinné, hogy ha a trükkök valódiak, a siker garantált, ám a Telemachus biznisz bedől, amikor egy tévés szereplés alkalmával csalónak kiáltják ki őket. Nem véletlen, hogy ez nem sokkal az előtt történik, hogy az édesanya, Maureen meghal rákban. A jelenben játszódó szál egy megtört család fájdalmát tárja elénk, ahol az egyes családtagok képtelenek voltak megbirkózni a veszteséggel, így egymástól is távol kerültek. A hetvenes éveiben járó Teddy görcsösen kapaszkodik a múlt dicsőégébe; Irene egyedül neveli a fiát, Matty-t, és a képessége miatt végtelenül magányos; Frankie telekinézise belefulladt a férfi szürke, pénzügyi gondokkal terhes életébe; Buddy évek óta nem szólt a családjához, mert fél, hogy megváltoztatja a jövőt.

A modell ismerős—egy diszfunkcionális család, amely súlyos tramumát élt meg, és ahol a tagok képtelenek megfelelően kommunikáni az érzelmeiket egymás felé. Fő feladatuk a történet során, hogy felismerjék, mégis csak összetartoznak és végül felébresszék a mélyben szunyókáló családi köteléket. A karakter-ábrázolás Gergory egyik erőssége és ez ebben a regényben különösen jól megmutatkozik. A már-már sablonos alapfelállást teljes mértékben ellensúlyozzák a szereplők, akiket nehéz nem azonnal megszeretni. A kulcs az ellentmondásokban rejlik. Teddy először vén szoknyapecérnek tűnik, ám lassanként rájövünk, hogy a viselkedése a gyászban gyökerezik, és ezek után különösen szívet melengető látni, ahogy újra szerelembe esik. Vagy ott van Irene, akit ideges, pesszimista, döntésképtelen nőként ismerünk meg, akinél néha a tizennégy éves fia is érettebbnek tűnik. Később azonban kiderül, hogy mekkora súly nehezedett gyerekként a vállára, amikor az anyja halála után át kellett vennie a háztartást és gondoskodnia kellett két kisebb testvéréről, valamint az apjáról, akitől soha sem kapta meg a kellő elismerést.

A stílus maga az író (Bödőcs Tibor – Addig se iszik)

Szerző Nyerges Csaba On the

Bödőcs Tibor: Addig se iszikElőre kell bocsássam hogy roppant módon elfogult vagyok Bödőcs Tiborral szemben: a legtehetségesebb kortárs humoristának tartom, s meglehetősen ritka „civil” megnyilvánulásait is rokonszenvesnek találom (nem mellesleg, hasonló a viszonyunk az alkoholfogyasztásnak úgy az emberi civilizációra, mint a saját szervezetre gyakorolt jótékony hatásával kapcsolatban). Így aztán olyasféle óvatos kíváncsisággal fogadtam az Addig se iszik címmel megjelent paródiakötet megjelenését, mintha a kedvenc zsonglőröm igazolt volna át légtornásszá: attól még, hogy briliáns az egyik műfajban, még nem biztos, hogy nem fogja nyakát szegni a másikban.

A tisztes középszerre paródiakötetet bazírozni épp oly képtelenség, mint a világfürdőhelyeket az épelméjű üdülővendégekre. Az tulajdonképpen már mindegy, hogy a paródia tárgya zseni vagy kutyaütő, a lényeg az, hogy félre nem ismerhető karaktere legyen: a különbség talán csak annyi, hogy a karaktert felépítő elemeket az előbbieknél jellegzetes stílusjegyekként, az utóbbiaknál pedig bosszantó manírokként határozza meg a szakirodalom. Bödőcs a szabolcskamihályokat kihagyta a számításából – egy vitriolba mártott Coelho-utánérzést pedig biztosan sokan szívesen olvastunk volna – s leginkább a klasszikusok közül válogatott, közülük is jórészt olyanokat, akik már az égi kávéházból néznek le ránk. Ha a kötetvégi, a kortársakról felskiccelt rövid anzikszokat, valamint az ugyancsak kortárs orosz szerzőkből összegyúrt Pepsi Kalasnyikovot és az életművész gonzó-polihisztorok archetípusaként karikírozott Hántes S. Tamást nem számolom, akkor 18 szerző (13 magyar és 5 külföldi) „apokrif” írásaival ismerkedhetünk meg az Addig se iszik-ben: jellemzően 6-7 oldalas, tárcaszerű szövegek formájában.

Négy kérdés adta magát, amikor belevágtam az olvasásba. Képes lesz-e Bödőcs írásban is olyan színvonalon alkotni, mint amilyet a színpadon megszokhattunk tőle? (Volt a kezemben három pályatársának – igaz, nem paródiákra kihegyezett, de humorosnak szánt – próbálkozása: egyikben sem jutottam tovább a huszadik oldalnál, heveny ásítozásból kifolyólag.) Mennyire lesz képes hitelesen, formában és tartalomban is mélyre ásni? Ha ez a körülmény alapvetően rendben van, mennyire fog rátelepedni önnön stílusa és egyénisége a kiválasztott szerzőkre, különös tekintettel arra, hogy egy virtigli humorista az anyját is képes eladni egy jó poénért? S végezetül: mennyire lesznek élvezhetőek azok a szövegek, ahol nem ismerem a paródia tárgyát (nagyjából hatvan százalékban ismertem őket, és őszintén meg kell valljam, ha a paródiák itt is pontosra sikerültek, ez a mutató túlságosan sokat nem fog javulni. Bocs, Marcel!).

Két évvel később (William R. Forstchen – Egy évvel később)

Szerző Katsa On the

William R. Forstchen: Egy évvel későbbA kötetet kézbe véve kissé szkeptikus voltam, hiszen az Egy másodperccel később teljesen magával ragadott, s bár a lezárás nem kínált megoldást minden felvetődő problémára, mégis kereknek éreztem a cselekményt, vagy legalábbis egy olyan regénynek, ami nem feltétlenül igényel folytatást. Mindig bennem van a félsz, mikor egy jól kidolgozott, és mondhatni befejezett történetet több kötetessé duzzasztanak, mert a folytatás sok esetben sajnos nem hozza a várt színvonalat. Jelen esetben erről nincs szó, viszont a regény teljes terjedelmében markánsan különbözik az elsőtől.

William R. Forstchen trilógiájának második kötete némileg trükkös – legalábbis ami a címadást illeti. Míg az első kötet az EMP robbanást követő egy évet foglalja magában, az Egy évvel később cselekménye a katasztrófa utáni 730. naptól indul. Tehát nem maga a „nap” után, hanem az előző kötet lezárulásától számítva játszódik egy évvel később. Az egyes fejezetek lineárisan követik egymást időrendben, azonban sokkal kisebb cselekményidőt ölelve fel: mindösszesen 20 nap eseményeit olvashatjuk ebben a regényben. Pontosan emiatt olyan volt olvasni a regényt, mintha az egy hozzátoldás, egy nagyon hosszú lábjegyzet volna.

Míg az Egy másodperccel később egy igazi poszt-apokaliptikus történet, annak minden jellemző attribútumával és ismérvével, addig az Egy évvel később sokkal inkább egy rövid, de akciódús thriller. Ez az igencsak éles váltás természetesen pozitív és negatív módon is lecsapódhat az olvasókban. Aki az előbbiekben elkezdett „mi lenne, ha” világvégi narratíva minél érzékletesebb kibontakozást várja a folytatásban, és emiatt olvassa a trilógiát, az lehet, hogy csalódni fog. Ez a kötet sokkal inkább egy hihetetlenül részletgazdag katonai-politikai epizód. A történések roppant erős vizualitása miatt hihetetlenül súlyosan hatna egy másik médiumra áttranszponálva: például filmként, vagy méginkább sorozatként.