január 2017

Jelenlegi hely

Tl;dr – Megcsináltam a 2016-os könyvkihívást! – 1. rész

Szerző Makai Péter Kristóf On the

Reading challengeMegcsináltam a 2016-os könyvkihívást, de tényleg, bizisten! Hogy melyiket is? A Popsugar nevű bulvároldal arra vállalkozott, hogy kitágítja az emberek irodalmi komfortzónáját, ezért minden évben kiad egy új, negyven vagy ötvenkét meghatározásból álló listát, aminek alapján a kihívásokat kedvelő olvasók olyan szokatlan, meghökkentő, vagy éppen rendkívül unalmas könyveket vehetnek a kezükbe, amilyenekre jó esetben még soha nem is gondoltak, hogy el kéne olvasniuk. A 2015-ös meghatározások közül mazsolázva az egyszerűtől kezdve (olvass el egy drámát; egy trilógiát; egy vicces könyvet) a trükkösön át (olvass el egy könyvet egy olyan írótól, akinek ugyanaz a monogramja, mint neked; aztán egy olyat, amiben nincsenek emberi szereplők – erre mindenkinek ajánlom Edwin Abbott 1884-es Flatland című művét, amiben a szereplők… wait for it! ... síkidomok) egészen a kellemetlen őszinteséget és komoly tűrőképességet kívánóig mindenféle megtalálható (egy kötelező olvasmányt, amit mégsem olvastál el; egy rossz kritikákat kapott könyvet; egy regényt, amit félbehagytál).

Idén lesz harmadik éve, hogy nekivágok. A 2015-ös kihívást még a harmincadik könyv után abbahagytam, mert volt “jobb” dolgom is (pl. disszertációt írni). A 2016-os, negyven(egy) könyves kihívást megcsináltam, viszont ez egyfajta “könnyített” változat. Az idei, 2017-es olvasói kihívás megint ötvenkét (40+12) könyves lesz, amiben van egy alaplista és egy második, “haladó” szekció, amelyben a komolyabb, több figyelmet igénylő vagy “izgalmasabb” megkötéssel rendelkező könyvek szerepelnek. Már most, Újévkor elkezdtem tervezgetni, mire mit választok. Azonban mivel volt egy újévi fogadalmam 2016 január elsején, ideje elmesélnem, hogy is telt az elmúlt év olvasásilag. Ezért fogom a meghatározásokat az eredeti sorrendjükben, és villámkritikákkal, visszaemlékezésekkel próbálok rendet teremteni ebben a kaotikus évben.

Újra az úton (Mark Lawrence – A hazug kulcsa)

Szerző stv On the

Mark Lawrence: A hazug kulcsaVan a fantasyhagyománynak egy olyan ága, amit különösen szórakoztatónak tartok.

Ez az a fajta fantasy, amely nem igyekszik minden fantasztikus elemét megmagyarázni. A fantasy ugyanis – csak látszólag paradox módon – kezdettől fogva erős szálakkal kötődik a realista prózához és rengeteg technikát, eljárásmódot örökölt onnan. Ennek egyik oka az lehet, hogy olvasóként nehéz egy olyan (szöveg)világot komolyan venni, amelynek legalább részben nincsenek valóságos alapjai. Ezeket az írók általában a realizmus sajátos komolyságával tálalják. Amikor azonban óriási szövegalkotó erőket fordít az alkotó arra, hogy a világ minden különösségét feltárja, megmagyarázza és ezzel domesztikálja, az számomra éppen annyira unalmas, mint Hajdú Péter bármelyik műsora.

Mark Lawrence könyvei nem ebbe a kategóriába tartoznak. A Széthullott Birodalom trilógiával (Tövisek hercege, Tövisek királya, Tövisek császára) bizonyította, hogy nem csupán a világépítésben és a jó ritmusú információadagolásban tehetséges, de a karakterek megformálásában és a fordulatos történetek felépítésében is. Ugyanakkor a trilógia megmarad régivágású fantasynek – a szó előző bekezdésben tárgyalt, legpozitívabb értelmében. Nem kapunk aprólékos magyarázatot arra vonatkozóan, hogy miért működik úgy a világ, ahogy. Helyette kapunk egy helyet, tele titkokkal, rejtélyekkel, melyek egy részére választ kapunk – ha figyelmesen olvasunk –, de lesz olyan, ami mindig rejtély marad.

Jorg történetének lezárulta után a Vörös Királynő háborúja című trilógiába kezdett a szerző, melynek első kötete Bolondok hercege címmel jelent meg. Mindkét trilógia a Széthullott Birodalomban játszódik. E hely azonos a mi világunk jövőjével. Egy óriási kataklizma változtatta meg a birodalmat, mely a regénybeli történet idején nagyjából a reneszánsz kor kulturális és technikai állapotait tükrözi. A kataklizma (Ezernyi Napvillanás Napja – jó eséllyel valamifajta nukleáris csapás) megbolygatta a valóság szövetét is, így megjelent a világban a mágia. A második trilógia cselekménye és a történet tétje egészen más mint az első három regényé és bár vannak olyan karakterek, melyek a második trilógia köteteiben újra felbukkannak, a regények főszereplői szintén nagyon különböző alakok.

Arany 200 – Balladaremix (Novellapályázat)

Szerző Próza Nostra On the

Zichy Mihály: HídavatásArany János balladái a magyar irodalom igazi csúcsteljesítményei közé tartoznak, s közben számos szállal kötődnek a népi és városi folklór hagyományokhoz, valamint a korabeli ponyvairodalomhoz egyaránt. A magyar, de akár a világirodalomban is kevesen tudtak olyan kevés szóval, mégis rendkívüli feszültséggel megírni a bűn és bűnhődés történeteit, egy szerelmi gyilkosságot vagy éppenséggel egy tömeges kivégzést, mint Arany. A lírai költemények precíz szerkezetének és a homályban hagyott részleteknek köszönhetően ugyanakkor a mai napig izgalmas olvasmányok lehetnek, hiszen nagy tér nyílik az olvasói képzeletnek és értelmezésnek. Arany születésének 200. évfordulóján éppen ezért egy újabb irodalmi játékra hívjuk olvasóinkat a Próza Nostra pályázatán.

Elgondolkodtál már azon, mit követett el Ágnes asszony? Mindig is izgatott, kik is lehetnek valójában a Híd-avatás kísértetei? S vajon ki lehett az Eduárd elé álló három “velszi bárd”?  Most itt az idő, hogy megírd nekünk!

Olyan prózai műveket várunk tehát, amelyek valamely zsáner felől közelítenek meg egy-egy szabadon választott Arany-balladát. A képzelet határait a pályázóra bízzuk, lehet bűnügyi történet, horror, steampunk, de akár fantasy és sci-fi történet is. Az átiratok foglalkozhatnak a szövegek konkrét eseményeivel, de lehetnek előzmények vagy utótörténetek is.

A beérkezett munkákat a Próza Nostra szerkesztősége, szakmai közössége bírálja el.

Határidő: 2017. április 2. (vasárnap) 23:59.

A hatalomnak ára van (John Williams – Augustus)

Szerző Nyerges Csaba On the

John Williams: AugustusA római köztársaság összeomlásának évszázada bővelkedett a regények lapjaira kívánkozó sorsokkal, vérmérsékletétől és ideológiai beállítottságától függően mindenki megtalálhatta  a saját hősét. Valahol a sors iróniája, hogy a legmostohábban azzal az emberrel bánt az emlékezet – hogy mást ne mondjak, még egy saját Shakespeare-dráma sem jutott neki -,  akinek a keze alatt a birodalom végül kievickélt a polgárháborús viszonyok közül. Persze a történelmi és az irodalmi emlékezet sokszor eltérő szempontok alapján ítél: legyenek bármilyen jelentős érdemei is valakinek a történész szemével, nem biztos, hogy elég érdekes  a személyisége ahhoz, hogy egy regényt is lehessen rá alapozni.

Amikor kezembe vettem John Williams regényét, két dologra voltam igazán kíváncsi. Az egyik, hogy az írónak sikerül-e megváltoztatni azt a képet, ami eddigi olvasmányaim alapján kialakult bennem az isteni Augustusról: a fiatal intrikusét, aki szívós küzdelemben sorra emésztette el nála sokkal tapasztaltabb és/vagy színesebb egyéniségű vetélytársait, és akiből öregségére a birodalom első hivatalnoka (és egyben elsőszámú nyárspolgára) vált. A másik kérdés az volt, hogy csakugyan tud-e vetekedni a regény a történelmi életrajzok csúcsteljesítményeivel, ahol például Graves professzor Claudius-duológiája vagy Tolsztoj Első Pétere tanyázik. És ha már itt tartunk: az író  Stoner című regényének megérdemelten lett zajos kritikai és közönségsikere, a mérce tehát “házon belül” is adott volt.

A regény legnagyobb erénye a stílusa: a levélregény-formát választva Williams sok-sok álarcot ölt magára egymás után, és a megszólaltatott szereplők között ott sorakoznak a korszak ismert és kevésbé ismert alakjai. Ellenfelek és szövetségesek szemszögéből (a két kategória között a politika természetéből adódóan egész sűrű az átjárás) pro és kontra olvashatunk a hatalomhoz vezető út, majd az uralkodás éveinek legfontosabb mérföldköveiről, kisebb és nagyobb ívű intrikákról, a szintézist (hogyan/miért történt valójában) pedig vagy első kézből a főhőstől, vagy valamelyik közeli emberétől kapjuk meg. Az író roppant ügyesen ötvözi a kétezer évvel ezelőtti auktorok nyelvezetét a huszadik század emberéével, az előbbiből  kigyomlálva a régmúlt kiművelt kútfőire jellemző modorosságot és tudálékosságot. (Kevés  számú irodalmi perverzióim egyike a nagy ókori történetírók műveinek olvasása, és bár alapvetően lenyűgöz, hogy kétezer éve halott emberek hangját hallom, kicsit mindig olyan érzésem van, mintha nagyra nőtt gyerekek szólnának hozzám.) De az utóbbiból is éppen csak annyit adagol, hogy a könnyebb befogadhatóság ne menjen a stílusgyakorlat rovására. A szöveg gördülékeny és olvastatja magát: Williams biztos kézzel vált át Marcus Antonius keresetlen nyersességéről Cicero magabízó okoskodására, Maecenas finom szarkazmusáról Julia (Augustus lánya) keserű őszinteségére (a magyar olvasónak persze kellett ehhez Gy. Horváth László kiváló fordítása).

Lapszemle - Prae 2016/2. szám

Szerző makitra On the

Prae 2016/2 GigerA Prae folyóirat 2016. évi második számának témája H. R. Giger munkássága. A svájci festőt legtöbben talán A nyolcadik utas: a Halál idegenjének megalkotójaként ismerik. Ha fogalmazhatok így, hogy az én kapcsolatom ennél jóval intimebb Gigerrel – már ha intimnek lehet azt mondani, hogy teremtménye rémálmaim állandó szereplője, tudatalattim formálója. Éppen ezért, már-már mániákusan próbálom megérteni a festő munkásságát, így kísérelve meg tudatom mélyére jutni. Csak remélni tudom, hogy elkötelezettségem a Mester is értékelné – különösen azért, mert ő is saját emlékeinek, tudattalanjának mélyéről vadászta össze azokat a képeket, melyeket festményein feldolgozott.

Biomechanikus rémálmok, az ember és a gép szimbiózisa, magány és egyesülés, utak keresése – ez csak egy kis összefoglaló művészetének témáiról. De hiába a témák univerzalitása, maga a formális, esztétikai megvalósítás volt az, ami igazi egyediségét adta, és amely a mai napig megbotránkoztat bárkit. Nála esszenciális volt a szex, a nemi szervek ábrázolása, a kifordított keresztény szimbolika, és a szépséget se keressük a hagyományos értelmezési keretek között. A Prae ezen számában közölt tanulmányok pedig pont ezen nem hagyományos értelmezési módok közül villantanak fel párat, amelyeket egy-egy mondat, gondolat kiragadásával próbálok érzékeltetni.

Borítókritika 2016

Szerző Próza Nostra On the

BorítókAmikor gyerekkorunkban elkezdtünk olvasni, sokszor a könyveket a borítójuk alapján ítéltük meg. Az alapján választottunk, különösen a fantasztikus regények terén, amelyik érdekes volt. . Egy félelmetes sárkány, egy klassz űrhajó, robotok és lovagok, csaták és idegen világok látképei, mindezek rabul ejtettek minket a könyvek tartalma mellett. Viszont ahogy nagyobbak lettünk, rá kellett jönnünk: bizony, néha nem szabad a borító alapján ítélni. Mert amióta a fantasztikus könyvek léteznek, azóta születnek csúnya, rosszul megtervezett, hogy ne mondjuk, gagyi borítók. Ahogyan elhibázott, a kötet tartalmához nem illő koncepciók is. Szörnyülködünk rajtuk, megmosolyogjuk őket, nevetve idézzük fel egy-egy beszélgetésnél a rosszabbnál rosszabb illusztrációkat. De ennek nem szabadna így lennie: egy magára valamit is adó kiadónak ügyelnie kellene rá, hogy milyen gúnyában engedi az olvasók elé a köteteit, hiszen az olvasó sokszor még mindig a külső alapján választ. A borítókritika persze nem a legfontosabb része egy regény megítélésének, de ahogyan a tipográfia is javíthatja vagy ronthatja egy szöveg olvashatóságát, úgy a borítóképek – és általában a kötet fizikai kivitelezése – nagyon is hozzátartoznak a könyvélményhez.

Idei első posztunkban kettős célt tűztünk ki: egyrészt megnevettessük olvasóinkat néhány elhibázott borítóval, másrészt viszont felhívjuk a kiadók figyelmét, hogy mi az, amivel szerintünk hibáztak. Senki ne gondolja, mi csak más kárán akarunk nevetni, de egyszerűen nem tudunk szó nélkül elmenni néhány rosszul sikerült munka mellett, így egy kis mosollyal szeretnénk mindezeket hátrahagyni 2016-ban.

Nem is szaporítanám tovább a szót, beszéljenek helyettünk a képek!