Méhek és gyerekek (Maja Lunde – A méhek története)

Szerző acélpatkány On the

Maja Lunde: A méhek történeteColony Collapse Disorder, röviden CCD, magyarul kaptárelnéptelenedés. Ezzel a szakkifejezéssel illetik azt a jelenséget, amikor a méhkaptárból szinte az összes dolgozó eltűnik, hátrahagyva a méhkirálynőt, amin kívül csak néhány gondozó rovar marad. Ezzel pedig a kaptár elveszíti életképességét, és hamarosan ezek az egyedek is elpusztulnak. A kétezres években felbukkant CCD-nek a mai napig sem tudják a pontos okát, ugyanakkor aggasztó gyakorisággal üti fel a fejét szerte a világon.

A norvég Maja Lunde első regénye, A méhek története három cselekményszálon fut, főszereplőinek életét a méhek határozza meg. William története jóval a CCD előtt játszódik, az 1850-es években. A fásult, tudományos munkájának kudarca miatt életkedvét elveszítő William akkor kap új erőre, amikor egy, a méhekkel kapcsolatos könyv felkelti az érdeklődését. A második szál 2007 telén indul: George középnyugati méhész, akinek családja generációk óta űzi ezt a foglalkozást, és a férfi azt szeretné, ha főiskolás fia, Tom is folytatná ezt a hagyományt. George csupán pletykákból és a televízióból ismeri a CCD-t, és nem is igazán foglalkozik vele. Végezetül pedig ott van a kínai Tao története a 2090-es évekből, az Összeomlást, a méhek eltűnését követő kataklizmák utáni világból. A nő a méhek nélküli jövőben virágok kézi beporzásával foglalkozik, ami megerőltető fizikai munka, de életbevágóan fontos az emberiség élelmezése szempontjából.

Ami azonban Lunde könyvében igazán összekapcsolja a szálakat, az a szülők és gyermekeik viszonya, ami, érzésem szerint, kötődik ahhoz, amit a szerző a könyv végén a méhek eltűnéséről és az ember-méh viszony jellemzőiről mond. Az ember, a szerző olvasatában, amikor elkezdte rabszolgává, saját igényeinek kiszolgálójává tenni a méheket, akkor kiszakította azokat a természetből. Nem elég, hogy beporzásra kényszeríti, utaztatja, tenyészti ezeket a lényeket, de még a mézet is ipari méretekben fölözi le. Ebbe a rendszerbe George szálán nyerünk bepillantást. Ezzel viszont előbb-utóbb óhatatlanul egyfajta katasztrófát fog előidézni, amire mind William, mind Tao történetében találunk utalásokat: amikor az ember elszakad a természettől, egyszersmind ellene is fordul. A méheket csak eszköznek látó szereplők, akik ezeket az önálló lényeket saját igényeik kielégítésére használnak, vajon nem ugyanígy viselkednek a gyerekeikkel?

I. ViTa-est és közönségtalálkozó

Szerző Próza Nostra On the

I. ViTa-est2018. június 1., 18:30

CDFŰ Kultúrpince

A Próza Nostra csapata újra találkozóra hívja a Világok Találkozása közösségét, hogy ismét zsánerirodalmi könyvekről vitázzunk egy könnyed esti program keretében. Kerekasztal-beszélgetésekkel a kortárs scf-fi és fantasy kötetekről és egy sokak által várt magyar szerző új könyvének a bemutatójával várjuk az érdeklődőket. Szemlézzük közösen a zsánerirodalmi kínálatot, és hogy ki mit vár a Könyvhéten.

Facebook esemény

Részletes program hamarosan!

A legnagyobb idegen maga az ember (Brandon Hackett – Xeno)

Szerző acélpatkány On the

Brandon Hackett: XenoSokszor hallottam már azt a kijelentést, hogy egy sci-fi történet ne politizáljon, hanem szórakoztasson. Ne keverje bele a mindennapi problémákat a történetébe, ne vonultasson fel olyan elemeket, amik a napi politikából, politikusok szájából, híradókból, hírportálokról ismerős. Jobb, ha a szerző nem foglal állást a regényével – akármilyen módon – valamilyen politikai kérdésben. Ezzel az egész felvetéssel mindössze egyetlen probléma van: a sci-fi mindig is politikus volt. Nézzük meg a klasszikus regényeket, amik évtizedekkel később is hivatkozási pontokként szolgálnak! Wells művei tele vannak politikai állásfoglalással, elég a morlockok és eloik kettősére, vagy a marsiak inváziójára gondolni – előbbi a kettészakadó társadalom, utóbbi a gyarmatosítás problémáiról beszél. Lényegüket tekintve a katonai sci-fiket és az űroperákat átitatja a politika (ki harcol kivel, miért, milyen jövőbeli berendezkedések léteznek, van-e velük probléma etc.). Heinleint kamionnal sem lehetett volna elrángatni a politikai állásfoglalástól, de Asimov, Clarke és kortársaik könyvei is könnyedén vizsgálhatóak a politika szemszögéből – hogy az olyan szerzőkről, mint Herbert vagy Dick már ne is beszéljünk! És ahogy haladunk előre az időben, egyre konkrétabb példákkal találjuk szembe magunkat, legyen szó a világ „nyugati” vagy „keleti” blokkjáról. Persze van különbség a „nyilvánvaló”, kortárs politikai helyzetre való reflektálás és a „minden emberi aktus végső soron politika” elve között, de talán nem kell tovább magyaráznom, mire is gondolok.

Magyarországon is akadtak politizáló sci-fik, de mégis úgy tűnhet, hogy itthon manapság ritkán születnek aktuális politikai kérdésekkel foglalkozó írások. Tavaly jelent meg a Brandon Hackett álnéven író Markovics Botond regénye, a Xeno, ami viszont pont ezt teszi, még ha ehhez idegen fajokat, hatalmas űrbéli objektumokat (közkeletű nevükön BDO-kat) és csodás sci-fi találmányokat használ fel.

A történet száz évvel a jövőben kezdődik, amikor az emberiség már közel ötven éve az idegen migrátorok nevű faj uralma alatt él. Ennek az uralomnak a legfontosabb jellemzője, hogy a migrátorok erőszakkal más idegeneket telepítettek a Földre, közben pedig embereket szórtak szét a három másik faj bolygóin. A regény főhőse, Olga Ballard a Föld legnagyobb xenológusa, aki azért dolgozik, hogy minél jobban megértse egymást a négy faj: a vízi élethez szokott hidrák, a művészeti alkotásvággyal teli firkák, a rejtélyes, hanyatló ostorosok, és az emberiség. Amikor azonban Olgából is agymosott migrátor „szónokot” akarnak csinálni, belecsöppen egy titkos összeesküvésbe, amelynek az a célja, hogy az emberiség megszabaduljon az idegen elnyomástól. Ehhez pedig az összeesküvők, ha kell, még a gyűlölt és megvetett másik három elnyomott faj segítségét is készek elfogadni.

A vajákká válás útján (Andrzej Sapkowski - Tündevér: Vaják 3.)

Szerző b.aletta On the

Andzej Sapkowski: TündevérÓ, hogy én mennyire szeretem azokat a csodálatos függővégeket! A Vaják-sorozat 3. része (a korábbi részekről itt és itt írtunk), a Tündevér sem lóg ki ebből a mintából. A korábbiakhoz képest egy lényeges változás történt a szöveg felosztásában, hiszen a novellák helyét fejezetek vették át. Ez az újítás már jelzi az olvasó felé, hogy a szövegek szorosabb kapcsolatban állnak, nem annyira széttartóak, mint a korábbiak. Andrzej Sapkowski rákapcsolt, az események pedig beindultak.

A regény hét fejezete – a korábbi novellákra történő – finom utalási rendszerrel átszőve főként a politikai helyzetre, a háborúra, valamint Cirire fókuszál. A nilfgaardi császárság a határokon kopogtat, amely megállítására és hatalmának megtörésére az uralkodók titkos terveket szőnek, melyben a Meglepetés, Ciri helyét is keresik. Ezzel párhuzamosan elkezdődik Ciri kiképzése vajáklánnyá először Kaer Morhenben, a Vajákok Fészkében, majd a fizikai, harci edzést a mágia irányításának elsajátítása veszi át Melitele istennő szentélyében.

A regényben egy új szereplő tűnik fel: Triss Merigold, a varázslónő. Triss kezdi el tanítani Cirit Kaer Morhenben. Rengeteg komikum forrásai azok a fejezetek, amelyekben a vajákok és a kislány kapcsolatára építve mutat be kommunikációs defekteket. A vajákok egyszerre kiképzők és apafigurák, de mivel nincs tapasztalatuk a lányok nevelésében, nem tudnak minden helyzetet kezelni Cirivel, ezért fiúként kezelik. Ezt a helyzetet változtatja meg Triss érkezése, amely nagyjából egybeesik Ciri nővé érésével, amelyet a vajákok észre sem vesznek. Merigold segít létrehozni egy olyan „jelrendszert” (értsd: ruhát és nem nadrágot vesz fel), amelyből a vajákok könnyedén megértik, hogy a kislányt éppen hogyan is kell kezelniük.

A fejezetben az időbeli ugrások a szövegtördeléssel különülnek el. A legrövidebb szövegekbe Andrzej Sapkowski rendkívül finom technikával él. Sokszor snittszerűen ábrázol helyzeteket, amellyel a filmekhez képi világához közelíti az eseményeket, viszont több helyen észrevehető a nagyon is tudatos szerkesztés, amellyel éppen a képiség hiányát használja ki. A snittszerű nyelvezet már a korábbi kötetekben is dominált a harcok esetén, de az ennyire erősen médiatudatos írás itt jelenik meg először. Azért is érdekes ez a megoldás, mert gyakran automatikusan újrarendezi a lezajlott eseményeket. Ilyen Ciri egyik edzésének leírása, ahol csak az utolsó mondatban derül ki, hogy a kislány szeme végig be volt csukva. A lány az olvasó metaforájaként jelenhet meg ebben az esetben, hiszen mi is „vakok” vagyunk és nem látjuk pontosan, hogy mi történik. Ez a típusú szerkesztés még a párbeszédeket is érdekessebbé teszi, hiszen a párhuzamos közlés helyett egymás után jelennek meg a dialógus elemei, amelyek így gyakran szinte lehetetlennek ható társulásokat hoznak létre a perlekedések során oda nem illő voltuk miatt.

Normalitás egy paranormális családban (Daryl Gregory – Spoonbenders)

Szerző pilleremi On the

Daryl Gregory: SpoonbendersHála a Gabo Kiadónak, mostanra a magyar olvasók is megismerkedhettek Daryl Gergory munkásságával. A Stony Mayhall második élete, az Afterparty és a Mind remekül megvagyunk után a szerző tavaly kissé irányt változtatott és elhagyta a horror, illetve a sci-fi ismerős talaját. 2017-es regénye, a Spoonbenders így is tartalmaz természetfeletti elemeket, ám a történet sokkal inkább nevezhető családi drámának.

A regény a Csodálatos Telemachus Család felemelkedését és bukását meséli el—párhuzamosan mutatja be a karrierjük fénykorát az 1960-es években és a megkeseredett, hírnév utáni állapotot az 1990-es években. A Telemachus család tévés attrakcióként vált híressé: Teddy, a felesége Maureen és három kisgyerekük, Irene, Frankie és Buddy különböző paranormális trükköket mutattak be. Ironikus módon a család feje, Teddy az egyetlen csaló közöttük—kiváló bűvész és a megtévesztés mestere, de nem rendelkezik természetfeletti erővel. Maureen ezzel szemben a világ legerősebb médiuma, Irene egy élő hazugságvizsgáló, Frankie tárgyakat mozgat az elméjével, Buddy, a legkisebb, pedig látja a jövőt.

Az ember azt hinné, hogy ha a trükkök valódiak, a siker garantált, ám a Telemachus biznisz bedől, amikor egy tévés szereplés alkalmával csalónak kiáltják ki őket. Nem véletlen, hogy ez nem sokkal az előtt történik, hogy az édesanya, Maureen meghal rákban. A jelenben játszódó szál egy megtört család fájdalmát tárja elénk, ahol az egyes családtagok képtelenek voltak megbirkózni a veszteséggel, így egymástól is távol kerültek. A hetvenes éveiben járó Teddy görcsösen kapaszkodik a múlt dicsőégébe; Irene egyedül neveli a fiát, Matty-t, és a képessége miatt végtelenül magányos; Frankie telekinézise belefulladt a férfi szürke, pénzügyi gondokkal terhes életébe; Buddy évek óta nem szólt a családjához, mert fél, hogy megváltoztatja a jövőt.

A modell ismerős—egy diszfunkcionális család, amely súlyos tramumát élt meg, és ahol a tagok képtelenek megfelelően kommunikáni az érzelmeiket egymás felé. Fő feladatuk a történet során, hogy felismerjék, mégis csak összetartoznak és végül felébresszék a mélyben szunyókáló családi köteléket. A karakter-ábrázolás Gergory egyik erőssége és ez ebben a regényben különösen jól megmutatkozik. A már-már sablonos alapfelállást teljes mértékben ellensúlyozzák a szereplők, akiket nehéz nem azonnal megszeretni. A kulcs az ellentmondásokban rejlik. Teddy először vén szoknyapecérnek tűnik, ám lassanként rájövünk, hogy a viselkedése a gyászban gyökerezik, és ezek után különösen szívet melengető látni, ahogy újra szerelembe esik. Vagy ott van Irene, akit ideges, pesszimista, döntésképtelen nőként ismerünk meg, akinél néha a tizennégy éves fia is érettebbnek tűnik. Később azonban kiderül, hogy mekkora súly nehezedett gyerekként a vállára, amikor az anyja halála után át kellett vennie a háztartást és gondoskodnia kellett két kisebb testvéréről, valamint az apjáról, akitől soha sem kapta meg a kellő elismerést.

A stílus maga az író (Bödőcs Tibor – Addig se iszik)

Szerző Nyerges Csaba On the

Bödőcs Tibor: Addig se iszikElőre kell bocsássam hogy roppant módon elfogult vagyok Bödőcs Tiborral szemben: a legtehetségesebb kortárs humoristának tartom, s meglehetősen ritka „civil” megnyilvánulásait is rokonszenvesnek találom (nem mellesleg, hasonló a viszonyunk az alkoholfogyasztásnak úgy az emberi civilizációra, mint a saját szervezetre gyakorolt jótékony hatásával kapcsolatban). Így aztán olyasféle óvatos kíváncsisággal fogadtam az Addig se iszik címmel megjelent paródiakötet megjelenését, mintha a kedvenc zsonglőröm igazolt volna át légtornásszá: attól még, hogy briliáns az egyik műfajban, még nem biztos, hogy nem fogja nyakát szegni a másikban.

A tisztes középszerre paródiakötetet bazírozni épp oly képtelenség, mint a világfürdőhelyeket az épelméjű üdülővendégekre. Az tulajdonképpen már mindegy, hogy a paródia tárgya zseni vagy kutyaütő, a lényeg az, hogy félre nem ismerhető karaktere legyen: a különbség talán csak annyi, hogy a karaktert felépítő elemeket az előbbieknél jellegzetes stílusjegyekként, az utóbbiaknál pedig bosszantó manírokként határozza meg a szakirodalom. Bödőcs a szabolcskamihályokat kihagyta a számításából – egy vitriolba mártott Coelho-utánérzést pedig biztosan sokan szívesen olvastunk volna – s leginkább a klasszikusok közül válogatott, közülük is jórészt olyanokat, akik már az égi kávéházból néznek le ránk. Ha a kötetvégi, a kortársakról felskiccelt rövid anzikszokat, valamint az ugyancsak kortárs orosz szerzőkből összegyúrt Pepsi Kalasnyikovot és az életművész gonzó-polihisztorok archetípusaként karikírozott Hántes S. Tamást nem számolom, akkor 18 szerző (13 magyar és 5 külföldi) „apokrif” írásaival ismerkedhetünk meg az Addig se iszik-ben: jellemzően 6-7 oldalas, tárcaszerű szövegek formájában.

Négy kérdés adta magát, amikor belevágtam az olvasásba. Képes lesz-e Bödőcs írásban is olyan színvonalon alkotni, mint amilyet a színpadon megszokhattunk tőle? (Volt a kezemben három pályatársának – igaz, nem paródiákra kihegyezett, de humorosnak szánt – próbálkozása: egyikben sem jutottam tovább a huszadik oldalnál, heveny ásítozásból kifolyólag.) Mennyire lesz képes hitelesen, formában és tartalomban is mélyre ásni? Ha ez a körülmény alapvetően rendben van, mennyire fog rátelepedni önnön stílusa és egyénisége a kiválasztott szerzőkre, különös tekintettel arra, hogy egy virtigli humorista az anyját is képes eladni egy jó poénért? S végezetül: mennyire lesznek élvezhetőek azok a szövegek, ahol nem ismerem a paródia tárgyát (nagyjából hatvan százalékban ismertem őket, és őszintén meg kell valljam, ha a paródiák itt is pontosra sikerültek, ez a mutató túlságosan sokat nem fog javulni. Bocs, Marcel!).

Két évvel később (William R. Forstchen – Egy évvel később)

Szerző Katsa On the

William R. Forstchen: Egy évvel későbbA kötetet kézbe véve kissé szkeptikus voltam, hiszen az Egy másodperccel később teljesen magával ragadott, s bár a lezárás nem kínált megoldást minden felvetődő problémára, mégis kereknek éreztem a cselekményt, vagy legalábbis egy olyan regénynek, ami nem feltétlenül igényel folytatást. Mindig bennem van a félsz, mikor egy jól kidolgozott, és mondhatni befejezett történetet több kötetessé duzzasztanak, mert a folytatás sok esetben sajnos nem hozza a várt színvonalat. Jelen esetben erről nincs szó, viszont a regény teljes terjedelmében markánsan különbözik az elsőtől.

William R. Forstchen trilógiájának második kötete némileg trükkös – legalábbis ami a címadást illeti. Míg az első kötet az EMP robbanást követő egy évet foglalja magában, az Egy évvel később cselekménye a katasztrófa utáni 730. naptól indul. Tehát nem maga a „nap” után, hanem az előző kötet lezárulásától számítva játszódik egy évvel később. Az egyes fejezetek lineárisan követik egymást időrendben, azonban sokkal kisebb cselekményidőt ölelve fel: mindösszesen 20 nap eseményeit olvashatjuk ebben a regényben. Pontosan emiatt olyan volt olvasni a regényt, mintha az egy hozzátoldás, egy nagyon hosszú lábjegyzet volna.

Míg az Egy másodperccel később egy igazi poszt-apokaliptikus történet, annak minden jellemző attribútumával és ismérvével, addig az Egy évvel később sokkal inkább egy rövid, de akciódús thriller. Ez az igencsak éles váltás természetesen pozitív és negatív módon is lecsapódhat az olvasókban. Aki az előbbiekben elkezdett „mi lenne, ha” világvégi narratíva minél érzékletesebb kibontakozást várja a folytatásban, és emiatt olvassa a trilógiát, az lehet, hogy csalódni fog. Ez a kötet sokkal inkább egy hihetetlenül részletgazdag katonai-politikai epizód. A történések roppant erős vizualitása miatt hihetetlenül súlyosan hatna egy másik médiumra áttranszponálva: például filmként, vagy méginkább sorozatként.

Beszámoló a Közéleti Kocsma A Harry Potter jelenség nyomában című beszélgetéséről

Szerző makitra On the

Közéleti Kocsma – A Harry Potter jelenség nyomábanNegyed nyolc és a Pixel Bár félhomályos kis helyisége zsúfolásig telve már a Közéleti Kocsma legújabb eseményének érdeklődőivel. Az emberek pedig csak jönnek, a szervezők székeket hoznak, én pedig egyre kétségbesettebben várom a teámat és csak reménykedek, hogy látni is fogom a beszélgetőket. Ez nem jön össze és azt is szomorúan kell megállapítanom, hogy korban közelebb vagyok az előadókhoz, mint a nézőkhöz - hát ez a világ is eljött. De szerencsére mindenkit összeköt a Harry Potter szeretete, így kis késéssel megkezdődik a beszélgetés.

Elsőként rögtön arra terelődik a szó, hogy miért is olyan népszerű ez a sorozat. Dr. Szilágyi Zsófia, az SZTE Magyar Irodalom Tanszékének oktatója azonnal rögzíti: J. K. Rowling sorozata egy generációs élmény, egyfajta beavató olvasmány a közönség soraiban ülőknek, vagy talán inkább az én korosztályomnak. Ez pedig azért is jöhetett létre, mert számos irodalmi hagyomány ötvöződik benne: a mesék, az iskolaregények, a fejlődésregények és maga a fantasy univerzuma, a világépítési trendjeivel együtt. Így könnyű kötődni ehhez a világhoz, állapíthatjuk meg Nagy Gergely, azt est másik beszélgetője, az SZTE Angol Tanszékének korábbi adjunktusa szavai után, aki kiemeli, hogy Rowling külső nézőpontot hozott ebbe a fantasy világba, hiszen Harry ismeretlenként csöppen a varázslótársadalomba, ami régi írói eszköz.

A történetek csillogó szemű mestere (Neil Gaiman Sandman-sorozata)

Szerző makitra On the

SandmanDisclaimer: a sorozatnak csak 4 kötete jelent meg magyarul, így elsősorban az angol címeket használtam; ahol van, ott a magyar cím zárójelben szerepel. Egy közel harmincéves sorozat esetében nehéz spoilerekről beszélni, de relatív hazai ismeretlensége miatt jelzem, hogy a történet bizonyos fordulópontjait, rejtélyeit érinti a cikk.

Gene Wolfe írta az egyik kötet előszavában, hogy Sandman valójában Neil Gaiman. Mikor immáron sokadjára megpróbáltam befejezni a sorozatot (ami nem azért tartott sokáig, mert nem tetszett, hanem mert nehéz volt ennyit angolul olvasnom), én is erre gondoltam (még Wolfe gondolatainak elolvasása előtt, de hát ezt már senki nem fogja elhinni nekem, mert én nem jelentem meg nyomtatásban). És nem csak azért, mert az Álomúr maga is úgy néz ki a képregény világában, mint a szerző, fekete, kócos loboncával és csillogó szemével. A Sandman-saga, illetve maga Morfeusz annak megtestesülése, amire Gaiman egész munkássága épül: a történeteknek és a történetek újraalkotásának.

Világmegmentés középfokon (Charlie Jane Anders – Minden madár az égen)

Szerző Makai Péter Kristóf On the

Charlie Jane Anders: Minden madár az égenEgy ma felnövő fiatal 18-21 éves korára többször mentette meg a világot, mint bármelyik korábbi generáció. Legyen szó bár számítógépes játékokról, rajzfilmekről, könyvekről vagy filmekről, ifjú főhősünk garantáltan fel fogja venni a harcot a (régebbi művek esetén) nácikkal, a terroristákkal, környezetszennyező és/vagy kizsákmányoló nagyvállalatokkal, mindenféle ideológiát képviselő, elnyomó birodalmakkal vagy libertárius városállamokkal. Úgy látszik, a művészvilág az utóbbi időben egyre inkább belekényelmesedik abba a szerepbe, hogy “a világ lelkiismereteként” gondolatébresztő művekben hívja fel a figyelmet a késői modernizmus társadalmi struktúráinak ártalmaira. Némi cinizmussal szemlélve: hasztalanul.

De egészen addig nem lehet merő közhelyként emlegetni, hogy korunk tudományos-fantasztikus irodalma túlnyomórészt disztopikus, amíg nincs az egész  világon egyetértés abban a kérdésben, hogy technikai fejlődésünkért komoly árat fizettünk, és jelen gazdasági berendezkedésünk okolható mindezért. Márpedig Charlie Jane Anders nem kevesebbre vállalkozott, minthogy a tudományt és a fantasztikumot egymás szövetségeseként szerepeltesse a Föld sebeinek begyógyítóiként. Két slágerműfajt, az öt-perccel-a-jövőben disztópiát és a tinivarázslós felnövéstörténetet vegyíti a külföldön nagy sikert aratott Minden madár az égenben.

A közeljövő San Franciscójában járunk. Egyik főszereplőnk Laurence, a visszahúzódó számítógép-guru, aki bizonytalanul botladozik a társas élet útvesztőiben. Iskolásként ő volt az, akit halálra szívattak az osztálytársai, és még a szülei se fogták pártját, egyszóval minden szempontból pocsék gyermekkora volt, de cserébe műszaki tehetsége révén fiatal felnőttként bekerül egy titkos társaságba, akinek köszönhetően egy Elon Muskot és Steve Jobsot megszégyenítő techbirodalmat épít ki. Őt ellenpontozza a szeleburdi, kicsit furcsa, örök állatbarát Patricia, aki több időt tölt a pszichológusnál, mint az iskolapadban. Életét feje tetejére állítja, amikor kiderül róla, hogy varázslatos képességei vannak, érti az állatok nyelvét. Ő sem hagyományos módon folytatja tanulmányait, hanem felvételt nyer az Eltisley Maze bentlakásos boszorkány- és varázslóképző iskolába, ami jobban emlékeztet a Lev Grossman-féle A varázslók hasonló műintézményére, mint a Roxfortra.

Oldalak